Mariah Carey – de hívhatnák akár Mary Smithnek is, hiszen civilekkel pont ugyanúgy megtörténik ilyesmi – válását nem könnyíti meg sem férje, sem annak családja. Gyermekei apja úgy nyilatkozott róla, hogy “mentálisan beteg, labilis”, apósa pedig az alábbi szöveget hozta nyilvánosságra a Facebookon: “Ha egy férj könyörög a nejének, hogy ne menjen abortuszra, és a feleség végül mégis megteszi, akkor mit tehetne még az a férfi?” Az após posztja után szinte özönlöttek a hozzászólások, mert véleménye mindenkinek van. “A nő teste a nő döntése” kontra “Egy családban közösen kell meghozni minden döntést”.
Elvonatkoztatva Mariah Careytől, véleményünk nekünk is van.
A nagy kompromisszummítosz
Egyfelől persze közösen kell meghozni minden döntést, hiszen a két ember gyermekéről van szó. És egy szép új világban, egy ideális bolygón ez így is lenne. Drágám, te mit szeretnél, én ezt és ezt, te nem? Nem baj, meggyőzlek, és akkor majd te is boldog leszel azzal, amit határozunk. Vagy a sokat emlegetett varázsszó, a kompromisszum jöhetne még szóba: az érdekek találkozása félúton, ami ugyan csak félboldogság, de mégiscsak boldogság.
Nos, bár egyszerű, hétköznapi dolgokat is mondhatnánk, a gyerekvállalás a tökéletes példa a kompromisszumelmélet esetenkénti kudarcára: egy gyereket ugyanis nem lehet félig megszülni. Vagy elvetetjük a magzatot, vagy megtartjuk: középút nincs.
A közös döntés elvárása sem értelmezhető minden esetben, hiszen igen, méltányolhatjuk a másik szándékait és vágyait, de ha azok homlokegyenest ellenkeznek a miénkkel egy minket ráadásul – szó szerint – zsigerileg érintő témában, akkor mi ott a közös döntés? A közös döntés mindig az egyik ember döntése: a másik csak megadja magát. Nagyon sok kérdésben persze működhet ez is; ebben ritkán.
Nemcsak az abortusszal van ez így, hanem már magával a gyermekvállalási kérdéssel is.
Legyen, vagy ne legyen? Persze, mindkét félnek van beleszólása, és az érzelmi kötelék legalább olyan fontos, de fizikálisan mégiscsak a nőt érinti a dolog.
Kettős érdek
Ezért azt kell mondjam: a nő szava szent. És bizony, emellett szól a születendő vagy meg nem születendő gyermek érdeke is. Ugyanis a közkeletű vélekedéssel szemben az élet ugyan szent, de nem a potenciális, bármilyen élet, bármi áron. Akik szerint minden megfogant, de nem kívánt gyermeknek meg kellene születnie, azoknak fogalmuk sincs arról, hányféleképpen hathat ki kilenc hónapig és természetesen még tovább a picire az a tény, hogy aki őt hordozza, nem akarta. Ne csak pszichoszomatikus hatásokra gondoljunk, de akár olyasmire is, hogy az az anya esetleg nem úgy fog ügyelni az életmódjára, mint egy kívánt babánál tenné. Kilenc hónapon át a magzat és az anya teste egy és ugyanaz, minden, ami a nő szervezetében, agyában és lelkében történik, az történik a születendő babával is. Nemcsak a köldökzsinór, hanem az érdekeik is összekötik őket.
Úgyhogy, bár lehet méltányolni természetesen az apa akaratát, végső soron az ő szempontjából is az a jó, ha gyermeke harmonikus kapcsolatban, megfelelő érzelmi és egyéb körülmények között születik. (Alkérdés: hol van ő akkor, amikor egy adott magzat nem éppen ideális helyzetben is megfoganhat?!)
Ami a nem kívánt terhességek következményeit illeti: megszoktuk már, hogy mindent rajtunk (nőkön) kérnek számon, legyen az abortusz, inkubátoros kihelyezés, örökbe adás vagy rosszabb. Ha már a döntés felelősségét egyedül viseljük, akkor viszont legyen a mi elidegeníthetetlen jogunk meghozni is azt.
Ugyanakkor. Ha csak etikai szempontból is, nem mehetünk el szó nélkül a mindenkori apa jogai mellett (még ha ezek a jogok nincsenek is írásba foglalva), főként annak tudatában, hogy ő igazán nem tehet róla, hogy a biológia nem őt szerencsélteti (?) azzal a bizonyos kilenc hónappal. Gondoljunk bele: amikor megszületik az a gyerek, szeretnénk, ha egyenrangú szülőnek érezné magát minden szempontból, és aszerint venné ki a részét a gondozásból, előtte viszont elvitatjuk tőle a döntés jogát.
| Évi (34) úgy ment bele a házasságába, hogy megállapodott a férjével: nem lesz gyerek. Éviből teljesen hiányzik a gyerek utáni vágy, túl önzőnek tartja magát az anyasághoz, elég szétcsúszós típus, aki soha nem tudna rendszerben élni. 14 év fogamzásgátló tabletta után szünetet kellett tartania, be is csúszott a baba. Számára nem volt kérdés, hogy nem akarja megtartani, a férje azonban nem tudta elengedni a dolgot, szerette volna, ha újra átgondolják az egészet, ő akarta a gyereket. Évi nem engedte, hogy Gábor beleszóljon a dologba, mondván, ez a nő döntése. Megtörtént az abortusz – a házasságuk pedig zátonyra futott. |
“A beleegyezésem nélkül lettem apa”
Mélységesen megértem annak az apának az elkeseredését, aki gyermeket szeretne, illetve szeretné, ha a megfogant gyermeke megszületne, és azzal kell szembesülnie, hogy végül nincsen szava a dologban. Az abortuszt ma az anya kizárólagos akarata nyomán végrehajtják – a megkötések formálisak. Hiszem, hogy ennek így is kell lennie, ugyanakkor sajnálom, hogy ennek esetenként áldozatául esnek a másik szülő jogai, érdekei, vágyai.
Ahogyan legalább olyan kiszolgáltatott lehet egy férfi akkor, ha akaratán kívül válik apává, mert partnere nem avatta be őt gyermekvállalási terveibe – ez még akkor is méltánytalan, ha esetenként a férfi elővigyázatlansága is kell ehhez. Ismerek olyan apát, aki bár szereti a ma már kiskamasz lányát, soha nem tudja megbocsátani az egykori barátnőnek, hogy tudta nélkül tette őt szülővé.
A fordított helyzetben már kevésbé vagyok megértő, amikor egy amúgy stabil (?) kapcsolatban vagy házasságban élő férfi kerek-perec kijelenti: neki nem kell gyerek, miközben párja vágyik rá – ezt az álláspontját több ismert ember is vállalja. Bár itt is ugyanúgy érvényes a tétel: rányomhatja az ember életére a bélyeget, ha őt szülője (bármelyik) nem akarta, ettől még önző dolognak tűnik ez, különösen abban az esetben, ha az illető nőnek még nincsen gyermeke. (Nem akarok gyereket tőle, de el sem engedem, hogy mástól lehessen.) Ugyanilyen antipatikus az “időhúzók bűvészkedése”, ők azok, akik “még nincsenek készen rá”. Miközben az nem számít, hogy a nő teste MÁR nem lesz készen rá, mire az illető végre felnőttnek érzi magát, ha egyáltalán eljön ez a pillanat.
Kérdés: vajon ugyanúgy meghatározza az ember életét, ha nem kívánt gyereke születik, mint az, ha a kívánt gyereke nem születik meg? Az övét talán igen, a gyermekét viszont értelemszerűen nem. (Vagy akkor csak igazán, de ez már vallási–filozófiai kérdés).
A döntés (és a felelősség is!) a miénk persze ebben az esetben is (itt legalább elvitathatatlanul): maradunk, vagy tovább keresünk. Csak egy életünk van, és nem biztos, hogy az anyaság lehetőségét (persze, amennyiben tényleg vágyunk rá) fel kell áldoznunk egy kapcsolat oltárán, egy kapcsolatén, ami ráadásul lehet, hogy nem tart örökké. De csak az érintett tudhatja, számára melyik a fontosabb.
