“Felső-Tiszavidék tájegység – azt mondtam, én majd nyugdíjas éveimben ott leszek teremőr. Mert mindenkinek megvan a maga »választottja« a szentendrei skanzenban, hogy hová vonul majd vissza az aktív évek után. Friss diplomás etnográfusként rögtön itt kezdtem. Végigjártam szépen a ranglétrát, és mint mindenki itt a falumúzeumban, én is biztos voltam benne, hogy majd innen megyek nyugdíjba – meséli Szabó Zsuzsa, aki álmában sem gondolta volna, hogy valaha is egy fodrászüzletben fog hajat söprögetni. – Imádtam a skanzent, mindig azt mondtam, milyen szerencsés vagyok, hiszen a munkahelyem egy nagy játszótér. Születtek a gyerekek, Lili és Bálint, velük voltam otthon egy-egy évet. A nagyszülők szerencsére mindenben segítettek, úgyhogy a kicsik nem látták kárát, hogy viszonylag hamar visszamentem dolgozni.”
Minna megoldotta a dilemmát
“Azután sok minden változott. Jött a válság, folyamatosak voltak a leépítések, költségmegvonások, hosszú volt a lánc alattam, folyton azzal kellett előállni, hogy sajnos, tovább kell húzzuk a nadrágszíjat. Egyre inkább éreztem belül a nyomást, és tudtam: csak akkor tudok másnak jót tenni, ha jól érzem magam. Így viszont ez egyre kevésbé ment.
Aztán jött Minna. A két idősebb pontosan leírta, lerajzolta, megtervezte, hogy milyen kistesót akarnak, így hát negyvenhez közel beadtam a derekam: bevállaltunk egy kisbabát – folytatja az immár háromgyerekes anyuka. – Szóval Minna megoldotta a dilemmám, legalábbis részben. Mondtam is viccesen, hogy otthon is »üzemeltetési igazgatóvá« kellett válnom. A nagyszülők már nem voltak terhelhetők, így láttam: vagy anya vagyok, vagy igazgató.”
Nagy pocakkal a doktori címvédésen
“És akkor egy ismerősömnek elege lett a pénzügyi munkaköréből, azt mondta, váltana. Nekiültem, azonnal vállaltam, majd én megtalálom neki, mit csináljon. Végigkutattam a képzéseket, megláttam a cukrászt, miért ne? Mindenki a csodájára járt az édességeinek, tanulja ki a szakmát! Na de egy sorral fölötte ott volt, hogy indul fodrászképzés is, márpedig mindig is én vágtam a családtagok haját. Addig ugyan nem jutott eszembe, de hirtelen beugrott: megtanulom. Végül is elég egy hokedli, egy fésű, meg egy olló hozzá, gondoltam.
Amúgy is megszoktam már, mikor Lili született, akkor szereztem az első diplomám, Bálinttal az iparművészeti egyetemre jártam, Minna születése előtt két héttel volt a doktori védésem – folytatja Zsuzsa, aki azonnal megosztotta az ötletét férjével. – Gergő általában ezer ötletemből 999-re azonnal rávágja, hogy nem, most meg a legnagyobb meglepetésemre azt mondta: jó.
Beiratkoztam, a kutyát nem érdekelte, hogy honnan jöttem, ki vagyok, miért doktori címmel, három nyelvvizsgával a kezemben állok be tanoncnak. Nézték is a falubéliek, amikor beléptem Ádám üzletébe segédnek. Itt Budakalászon, ahol élünk, a családunkat sokan ismerik, anyukám nemzetközi hírű néptánccsoportot szervezett az iskolában, én meg ott söprögettem a hajakat. Senki sem értette, mi is történik itt?” – emlékszik vissza a családanya, akinek innen valahogy sorszerűen alakultak a továbbiak. Babafejekkel, csavarókkal a táskájában ingázott.
A nagy találkozás
“Az iskolában a záróvizsgán összeismerkedtem a Vidal Sassoon-hajvágás első magyarországi oktatójával, Baracskai Máriával, egy fantasztikus emberrel. Nagyon büszke voltam rá, hogy egyedül én kaptam ötöst, majd azzal a mondattal indított utamra, amit örökre megfogadtam: minden vendégemhez legyen egy kedves szavam, olyan ritkán dicsérik az embereket, pedig mindenkiben meg lehet találni a jót!
Mindig közalkalmazott voltam, fogalmam sem volt, mi az, hogy vállalkozás. De belevágtunk. A tulajdonunkban lévő kis lakást profi tervezőkkel átalakíttattuk, a cél az volt, hogy aki ide belép, úgy érezze magát, mintha csak átugrana a barátnőjéhez. Van gyereksarok és külön rész a férfi vendégeknek is. Nagyon figyelek, hogy abban az egy-két órában, amíg nálam vannak az emberek, mindenki kikapcsolódjon” – mondja az egykori igazgató, aki ugyanolyan tudományos megközelítéssel állt neki új szakmájának, akárcsak a néprajznak vagy a kultúraközvetítésnek.
Hajmeresztő néven tudományos, egyben szórakoztató blogot vezet hajtípusokról, kutatást kezdett a különböző színek, formák, frizurák és technológiák történetéről, hajkritikát ír, de ő az, aki az esztétikum mögött pontos matematikát lát minden egyes frizurában. Zsuzsától minden gyerek csokival távozik, és a procedúra végén közösen söprik össze a levágott hajkupacot. “Sokan nem szeretnek gyerekhajat vágni, pedig kettős az élmény. A gyerekek hálásak a félórás varázslatért, nekünk pedig sok mindent ki lehet próbálni, lehet tanulni ebből.”
Itt is van “gyónási titok”
A kis üzletről az is sokat elárul, hogy az első két vendég a helyi plébános és egy nyári gyakorlaton lévő kispap volt: ők szentelték meg a szalont.
“Talán meredek a párhuzam, de a fodrászatban is, akár a templomban, az emberek, amikor a tükörbe néznek, valahogy vallani akarnak, és ami itt bent, a fodrászszékben elhangzik, örökké titok marad. Bár a lelkiismeretén senkinek sem könnyíthetek, az alatt az egy óra alatt segíteni tudok, hogy szívesebben tekintsen önmagára.”
