Egyik pici, másik kicsi
Átéltem már a testvérféltékenységet 8 évvel ezelőtt, amikor a kisebbik lányom született – aki karácsonytól már középső gyermekké avanzsál. Furcsa belegondolni is. A nővére és közte csupán 20 hónap a korkülönbség, és bizony hiába vetettem be mindenféle praktikát – a kis tesó hozott ajándékot, bevontam a baba körüli teendőkbe a nagyot –, nem úsztam meg a hatalmas hisztériázásokat. Az első hét még békében telt, akkor azt hittem, nem lesz itt semmi gond, az én okos, nagy 20 hónapos lányom simán vette az akadályt. Akkor érkezett el a világvége, amikor egy hét után közölte: köszöni szépen, neki elég volt, most már nyugodtan visszavihetjük a babát a kórházba. Ezen a ponton már tudtam, hogy nem lesz könnyű a két kicsivel az élet.
Minden fázist átéltünk. Onnantól, hogy mindenáron fejbe akarta verni a húgát, egész odáig, hogy ha meglátta, hogy szopizik, akkor visításba kezdett, és abba sem hagyta, amíg tartott a hugica étkezése. Az azóta eltelt nyolc évben már egészen hozzászokott a gondolathoz, hogy van egy testvére, de azért most is sikerül mindennap borzalmasan összeveszniük. Kis korkülönbségnél tehát nem egyszerű kérdés a testvérféltékenység, amikor az egyik pici, a másik kicsi. Mert hogy magyarázod meg egy 20 hónaposnak, hogy itt egy új gyerek, akit mostantól szeretni kell? Mi az, hogy szeretni kell? Csak annyit érez az egészből, hogy vele most már nem foglalkoznak annyit. Büntetni dőreség, ha esetleg rá akar csapni a húgára, mert abból csak annyit vesz le, hogy a kicsi miatt van büntetésben, és ettől csak még inkább ellene fordul. Ahogy Vekerdy Tamás is írta a veszekedésről és büntetésről:
“A gyerekek főleg azért veszekszenek, hogy a szülő aztán kimutassa valamelyik megbüntetésével, hogy »kit szeret jobban«. A fő kérdés mindig az, hogy megvan-e a folyamatos érzelmi áramlás a szülők és a gyerekek között. Ha ez megvan, a gyerek pontosan érzi a szülő állapotait, vágyait, és ez hat rá. Ezért mondhatjuk, hogy nincs nevelés, csak együttélés, hiteles együttélés van a gyerekekkel – és a jutalmazás meg a büntetés nem része ennek az együttélésnek.”
Amikor a nagy újra bepisil…
Veszekedés tehát van, de ez a legkevesebb. Ha beleássuk magunkat a szakirodalomba, láthatjuk, hogy vannak a testvérféltékenység megnyilvánulásainak komolyabb fokozatai is. Ilyen például a regressziós tünetek megjelenése, amikor a nagyobbik testvér visszacsúszik egy korábbi fejlődési szintre. Például ha már szobatiszta volt, elkezd újra bepisilni, vagy nem hajlandó átaludni az éjszakát. Szerencsére odáig sosem ment el a nagyobbik lányom, hogy ilyen tünetei legyenek, ezt érdekes módon nem 20 hónaposan, hanem most, 10 évesen kezdte el. Nem csúszott vissza korábbi fejlődési szintre, csak újra igényli azokat az apró törődéseket, amikre fél éve még azt mondta, hogy ehhez ő már nagy. Most megint én kell elkészítsem a kakaóját reggel, újra bújós lett, sokszor hozza a mesekönyveket, hogy én olvassak fel belőlük – pedig amióta magabiztosan olvas, ezt már szinte babásnak tartotta.
Nem lehet jókor szülni?
Annyi baj legyen, ha csak ennyi lesz a kistestvér következménye én benne vagyok, még örülök is, hogy egy kicsit tovább babusgathatom. Azzal azonban ezeknek a jeleknek a hatására szembesülnöm kellett, hogy a testvérféltékenység bizony nemcsak kicsi korkülönbségnél üti fel a fejét, hanem nagynál is, azaz most az újszülöttem valószínűleg kétszer annyi féltékenységgel kell majd megküzdjön a két nővérével.
Nem tudunk jókor szülni – hirtelen ez jutott eszembe, amikor az egyik ismerősöm azzal riogatott, hogy a 8 és a 10 éves gyerekem majd sokkal durvább féltékenységi jeleneteket ad elő, mint amit tapasztaltam pici korukban. Mert “kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” alapon ezt is sokkal nagyobb léptékben művelik majd. Ezek után még jött pár rémtörténet, hogy az ismerős ismerősénél hogy is volt ez, hogyan agyalt ki a 10 éves gyerek mindenféle válogatott csínyeket a kis tesó ellen, hogyan tett neki keresztbe, gáncsolta el és ármánykodott. Lelki szemeim előtt az jelent meg, hogy ha ez igaz, akkor nekem most nem lenne szabad nyugodtan ülnöm, hanem szélsebesen át kellene nyálaznom az összes szakirodalmat ebben a témában, és berendezkedni a túlélésre.
A pocakos lét alatt annyiban nyilvánul még meg a nagyok féltékenysége, hogy például kicsit sem örülnek neki, amikor valamilyen babacucc érkezik. Kifejezetten frászt kaptak attól, amikor megvettük a babakocsit. A nagyobbik egyszerűen, de nagyszerűen keresett valamilyen légből kapott indokot, amiért bevághatta az ajtót maga mögött, és duzzoghatott két órácskát. A kisebbik pedig a kiságyat fogadta úgy, mintha valami kínzóeszköz került volna a lakásba, azóta is messzire elkerüli. Egyébként abszolút értem őket, felborul a jól megszokott kis rendszerük és egyébként is misztikus dolog nekik ez az egész gyerekszületés.
Kellett neked ennyi gyerek
Mit kellene tennem? Azon kívül, hogy fogom a fejem, és időről időre próbálok lavírozni a már most forrongó érzelmi viharok között. Figyelem kell. Akárhogy, akármit is olvasok a témában, mindig azzal találkozom, hogy a megoldás kicsi és nagy korkülönbségnél is abban rejlik, hogy még több figyelem kell a nagyobb gyerekeknek. Az első hetekben a legérzékenyebb a terep, ezért ha ebben a rövid időben mindent elkövetünk, hogy ne érezze magát háttérbe szorítva a nagy testvér, már megkönnyíthetjük magunknak és neki az életet.
“Mindig a nagy gyerek szorul sokkal több kisgyerekes gyengédségre a kistestvér születésekor. Nem mondhatjuk a nagynak, hogy add oda a babádat, te vagy a nagyobb, neked kell engedned, te vagy az okosabb stb. – mindez csak felkorbácsolja indulatait. A megparancsolt szeretet pedig egyenesen gyűlöletet kelt.”
Számtalan tanácsot kaphatunk, csak győzzünk választani onnantól kezdve, hogy kapjon a nagy tesó a kis tesótól ajándékot, egészen odáig, hogy ne foglalkozzunk túl sokat az újszülöttel, csak amennyit feltétlenül muszáj (ezt egyébként szerintem nincs ember, aki be tudná tartani). Mindegyiket megfogadhatjuk, vagy akár el is vethetjük, és hihetünk inkább abban, hogy az elfogadás és a kitartás meghozza gyümölcsét, előbb-utóbb elcsitul a vihar. A nagy gyerekek megszokják az új helyzetet, és nem is lesz talán annyira borzalmas az ügy, ha megértjük az ő érzéseiket is, és nem akarjuk rájuk erőltetni a kistestvér szeretetét.
Természetesen komolyan kell venni a testvérféltékenységet, mert akár hosszú távra szóló problémákat is felvethet a gyerekben. De ha most mindent a szívemre vennék, amit összeolvastam a témában, és hallgatnék az összes ismerősre, az ő barátaikra és üzletfeleikre, akik ijesztgetnek a testvérféltékenység rémével, akkor sosem vállaltam volna egynél több gyereket. Reméljük, azért túléljük a háromgyerekes létet is. Végül is másoknak is összejött már.
