Családdal mozizom: jó véres legyen!
Nemrégiben az egyik ismerősöm felháborodott blogposztban írta meg, hogy egy láthatóan jómódú pár (értsd: van pénzük bébiszitterre) az erősen tíz év alatti gyerekeik társaságában nézte végig a moziban az Éjszakai hajsza című Liam Neeson-akciófilmet. Akinek ez túl sokat nem mondana, gyorsan hozzáteszem, hogy a filmet 16-os korhatárkarikával vetítik a mozik, és az egészségesnél több embert lőnek benne agyon, ráadásul az aztanemjójátnál csúnyább káromkodások is elhagyják a szereplők száját. Ki a hibás? A mozi, mert beengedi a kiskorúakat egy 16-os korhatárkarikás filmre? A szülő, amiért a gyerekeikkel nem törődve beül velük egy brutális akciófilmre? A magyar törvények, amik a korhatárkarikát csak ajánlásként, és nem kötelező érvényű tiltásként kezelik? Vagy igazából mindenki azt néz, amit akar, mert mi baja lenne egy gyereknek attól, hogy a moziban végignéz egy akciófilmet?
A szabály az, hogy nincs szabály
A szüleim távolról sem mintaszülők, de van egy dolog, amiért örökké hálás leszek nekik: gyerekként a pornón kívül – az, hogy a szex miért tabu és az erőszak miért nem, egy külön cikket megérne – gyakorlatilag nem volt olyan film, amitől eltiltottak volna. Hatéves koromban vették meg a család első videomagnóját, és ettől kezdve én voltam a készülék leglelkesebb használója. Míg más családokban ebben a korban jobbára a rajzfilmek pörögtek, nekem a Tapsi Hapsi és a Hupikék törpikék mellé vígan befért például az Xtro című horrorfilm, aminek egy jelenetében egy nő egy felnőtt férfit szül meg, vagy a Péntek 13 első része, amiben Jason Voorhees anyukája különböző szúró- és vágóeszközökkel csapja agyon a felelőtlenül szexelő tinédzsereket az erdőben. Hogy féltem-e? Nagyon. Hogy élveztem-e? Piszkosul. A szüleim szerencsére vették a fáradságot a gyereknevelésre, és az első ilyennél elmagyarázták, hogy amit látok, az csak művér, és igazából senki nem hal meg, egy filmtől félni pedig igazán jó móka lehet, ugyanis az ott látott mumusok mindig ott maradnak a filmen belül.
Távolról sem akarom azt mondani, hogy ez a minden gyerek számára járható út, és a szombati matinén a Démonok között pörögjön a Vuk helyett. Csupán azt mondom: hibás megközelítés azt gondolni, hogy alapból felelőtlen az a szülő, aki engedi, hogy a gyereke megnézzen egy korhatáros filmet.
Nagyon nem örülnék annak, ha egy ki tudja milyen szempontok alapján működő állami bizottság határozná meg, mit nézhet a gyerek és mit nem. Itt persze jöhetnek a vádak, hogy titokban biztosan pszichopata vagyok, de most kérek némi bizalmat: tessék bemondásra elhinni, hogy nem rejtegetek csontvázakat a szekrényemben, és pszichológushoz se kellett járnom a gyerekkori filmes traumák feldolgozása érdekében.
Mindenki jobban tudja, mi rossz a gyereknek
Nyilván én is meglepődnék, ha májusban a Poltergeist remake-en egyszer csak egy anyuka jelenne meg a moziteremben a tízéves forma gyerekeivel, de biztosan nem kezdenék a mellettem ülőnek pufogni, hogy “Mégis, hogy képzeli?”, vagy “Milyen szülő már az ilyen…” Ha a szülő képes ezt megbeszélni a gyerekkel, és elmagyarázni mindazt, ami a moziban vár rá, ki vagyok én, hogy ebbe beleszóljak? Más a helyzet, ha a gyerek sírni kezd film közben, és üvölti, hogy ki akar menni, a szülő meg makacsul marad, de ez már extrém állapot. Mindenkinek máshol van a határ már gyerekkorban is. A menyasszonyom például közel a harminchoz is képtelen végignézni egy kísértetes horrorfilmet, mert utána rémálmai lesznek, pedig biztosan akadnak tízévesek, akik gond nélkül abszolválják ugyanezt.
Most mindenki mondhatja, hogy semmi garancia nincs rá, hogy a gyerekét horrorfilmre beültető szülő valóban jól felvilágosítja csemetéjét, és ez így van. Csakhogy ha a szülő ilyen, akkor ha nem a mozi vászna, akkor otthon a tévé- vagy a számítógép elé ülteti le őket korhatáros tartalmat nézni, ahol rajta kívül már úgysincs senki, aki vigyázhatna.
Nem várhatjuk el, hogy a felelőtlen szülő helyett az állam nevelje a gyereket, és mondja meg, mit nézhet meg és mit nem. Tanácsot ugyan adhat, de abban sem tévedhetetlen.
Tényleg egy olyan korhatárbizottságtól várjunk megoldást, amelyik szerint az idétlen poénokkal operáló Amerikai pite – A találkozó (18-as karika) durvább és ártalmasabb a gyermeki lélekre, mint a hadseregnyi embert kivégző Denzel Washington A védelmezőben (16-os karika) vagy a szexben, szabadszájúságban és egy brutális jelenet erejéig vérben gazdag Holtodiglan (16-os karika)?
Mi a megoldás?
“Oké, téped itt a szádat okoskodó újságíró gyerek, de mi a megoldás?” – hangzik a jogos kérdés. Mint az életben sokszor, itt sincs mindenkire érvényes megoldás. Az azért nem árt, ha ismered a gyerekedet, figyelsz rá, tudod, hogy mit szeret, és mi érdekli, és igyekszel minél világosabban válaszolni, ha kérdez. Minden gyerek más, így fölösleges egységes szabályokat felállítani arról, mit szabad nézniük/olvasniuk/hallgatniuk, és mit nem.
A környezetemben és a családomban is azt tapasztaltam, hogy a tabuknál jobban beválik az őszinteség. Ha pedig otthon a szülő elcseszi a dolgokat, nem lehet állam bácsira kenni az egészet. Abból általában úgysem sül ki semmi jó, ha az állam a szülő helyett próbálja nevelni a gyereket.
