Az amerikai Massachusetts államban élő ötéves Jacob minden kétséget kizáróan boldog, felszabadult és magabiztos kisfiú. De nem volt ez mindig így. Jacob 2010-ben Miaként született. Kétévesen mondta először a szüleinek, hogy ő valójában fiú. Ezt két évig kitartóan ismételgette, miközben hisztizett, ha nem vehetett fel fiús ruhákat, és babák helyett autókkal játszott. A szülei kezdetben azt gondolták, hogy Mia egy tomboy, azaz egy fiús dolgok iránt érdeklődő lány.
Négyéves korában azonban a szülők – miután számtalan gyerekorvossal konzultáltak – úgy döntöttek, hagyják, hogy a gyermek Jacobként éljen tovább. Döntésükhöz hozzájárult egy majdnem végzetes autóbaleset, amikor az édesanya, szembesülve az élet törékenységével, hirtelen ráébredt: itt az ideje, hogy hagyják, hogy lányuk az legyen, aki lenni szeretne.
A gyermek haját fiúsra vágatták, hagyták, hogy olyan ruhát, cipőt vegyen fel, amilyenhez kedve van, nem próbálták többé rábeszélni a babázásra, és megkérték a családtagokat, ismerősöket, hogy a gyermeket mostantól hívják Jacobnak, és kisfiúként viszonyuljanak hozzá.
A gyermek már Jacobként kezdett el járni az iskola-előkészítőbe is, ahol ráadásul a korábbi Miát nem is ismerte senki. A szülők szerint Jacob határozottan kinyílt azóta, amióta nem kell többé Miának lennie: többet nevet, bátrabban vesz fel ismerősökkel és idegenekkel szemkontaktust, és könnyebben barátkozik.
A kedvenc játéka Ariel, a nemtelen sellő
De nem Jacob szülei az egyetlenek, akik az utóbbi években a nyilvánosság előtt is felvállalták transznemű gyermekük történetét.
A Kaliforniában élő nyolcéves Tomást ma már Lunának hívják. A kisfiú esete azért is különleges, mert itt egy harmadik személy, nevezetesen az elsős tanító néni vetette fel a szülőknek, hogy Tomás transznemű gyermek lehet. A szülőket nem lepte meg a felvetés: a kisfiú mindig is imádta édesanyja magassarkú cipőit, lánytestvérei tündérruháit, kedvenc játéka pedig Ariel, a sellő volt, akinek nemi identitása nem szembeszökő.
Az ugyancsak amerikai Ryland Wiittington szintén kislányként született, ma már azonban a szülei támogatásával fiúként él. A hétéves gyermek történetét tavaly június óta csak a Youtube-on több mint 7,5 millióan látták.
A 13 éves Jazz Jenings “I am Jazz” címmel könyvet is adott ki az átalakulásáról, a nyolcéves Coy Mathis és szülei pedig azáltal lettek híresek, hogy a kaliforniai bíróság kimondta, a transznemű kisfiúnak joga van tornaórán a lányokkal együtt öltözni, illetve csapatjátékok alkalmával a lányok csapatához csatlakozni.
2014 decemberében Angelina Jolie is a nyilvánosság előtt beszélt arról, hogy Shiloh nevű, Brad Pittel közös első lánya azt kérte tőlük, hogy Johnnak szólítsák, és azóta csak a bátyjaihoz hasonló ruhákban hajlandó járni.
Ugyancsak nagy nyilvánosságot kapott a 2014 decemberében, 17 évesen öngyilkosságot elkövetett Leelah Alcorn esete is. A transznemű tinédzser utolsó Tumblr bejegyzései arról szólnak, hogy nem bírja már kivárni 18. születésnapját, hogy átváltoztató műtétre mehessen. “Egy napot sem tudok már várni” – írta.
Elfogadás – a feltétlen szeretet alapja
A nyilvánosság felvállalásával a szülők célja a társadalom “tanítása”, “megváltoztatása”, hiszen tisztában vannak azzal, hogy gyermekük jövőbeli boldogsága egyértelműen azon múlik, hogy a környezetük hogyan viszonyul a transzneműekhez. Az USA-ban a transzneműek arányát 0,5 százalékra teszik, ez összesen 750 ezer embert jelent. Nagy-Britanniában a becslések szerint 300-500 ezer transznemű él.
A gyermekpszichológia szerint 3 éves kor körül kezd el formálódni, és 5 éves korra szilárdul meg a gyermekben a nemi identitása, de a gyerekek többségének már 2 évesen is egyértelmű tudása van arról, hogy fiú-e vagy lány. A kutatások szerint a transznemű gyerekek nemi identitásának kialakulása időben pont ugyanakkor történik, mint normál társaiké, és csöppet sem bizonytalanabbak a nemi identitásukat illetően: azaz pont ugyanolyan határozott képük van arról, hogy fiúk-e, vagy lányok, mint a nem transznemű gyerekeknek.
A szakemberek szerint, ha egy kisgyerek 2-3 éves korától folyamatosan ismételgeti, hogy ő valójában az ellenkező nemhez tartozik, a legrosszabb, amit a szülő tehet, hogy nem vesz róla tudomást. Ezzel ugyanis azt üzeni a gyereknek, hogy “nem látlak”, “nem hallak”, és “nem tudlak szeretni, ha más vagy” – azaz a gyerek nem részesül feltétlen szeretetben. Ez pedig szorongást, visszahúzódást, beilleszkedési és önértékelési zavarokat, szégyent, önutálatot szülhet.
A transznemű gyerekek jellemzően nem szeretik a testüket, nehezen tudják elfogadni a nemi szerveiket, előfordul, hogy csak ruhában hajlandóak fürdeni, hogy ne kelljen lépten-nyomon azzal szembesülniük, hogy a nemiségükkel valami nem stimmel.
A gyerekpszichológusok szerint azért is fontos, hogy a szülő minél korábban el tudja magában fogadni gyermeke másságát, mert ezzel a gyermek pszichés sérüléseit is minimalizálni tudja. Közismert, hogy a transznemű körében kiemelkedően magas az öngyilkossági ráta.
A kívülállók gyakran csak hóbortnak vélik, ha egy gyerek másik neműnek képzeli magát, és elhamarkodottnak tartják a szülők részéről, hogy akár már óvodáskorú gyermeket is támogatnak a nemi identitásának megváltoztatásában. Az érintett szülők és szakemberek szerint azonban ilyen kritikát csak azok fogalmaznak meg, akik nem éltek még együtt transznemű gyerekkel.
A transzneműség első jelei
Mindenki ismeri azt a jelenséget, amikor egy kisgyerek épp kutyának képzeli magát, és az asztal és a székek között négykézláb mászkálva arra kéri a környezetét, hogy szólítsák Fülesnek. És bár a játék napokig, hetekig is eltarthat, ilyenkor mind a gyerek, mind a szülő számára egyértelmű, hogy csupán játékról van szó.
Ugyancsak ismert jelenség, amikor a gyermek ellenkező nemű idősebb testvérére akar hasonlítani, és ezért új nevet talál ki magának, és átmenetileg a nagy testvérhez hasonlóan öltözködik.
A transznemű gyerekek azonban ennél sokkal határozottabban, tartósabban és kitartóbban ragaszkodnak ahhoz, hogy ők a másik nemhez tartoznak. Gyakori mondatok transznemű gyerekek szájából: “Isten valamit elhibázott nálam”, “valami elromlott a hasadban”, “mikor tűnik már el a fütyim?”, “mikor fogok már lányként ébredni?”.
A gyermek nemi identitásának megváltoztatása gyakran a szülők számára is fájdalmas folyamat. A cikk elején említett gyerekek szülei több interjúban beszélnek arról, hogy alapvetően befolyásolja az életüket gyermekük mássága: például a család igyekszik minél nyitottabb közegben élni, ahol az emberek és az iskola részéről is több az elfogadás, mint egy konzervatívabb településen. Hogy az iskola hozzáállása döntő szempont ezeknek a gyerekeknek a lelki egészsége szempontjából, jól tükrözi az az amerikai felmérés, amelybe 300 transznemű fiatalt vontak be, és az eredmények szerint a gyerekek 89 százaléka élt már át az iskolában szekálást, kiközösítést.
Az elfogadás csak az első lépcsőfok
Szerencsére az érintett szülők világszerte egyre több a támogatást kapnak: jelennek meg szakkönyvek, egyre több a transzszexuális gyerekekkel foglalkozó pszichológus, tudományos kutatás. Számos nyugati országban a transznemű gyerekek hozzáférhetnek a pubertást késleltető, illetve gátló szerekhez – ezek ráadásul visszafordíthatatlan testi folyamatokat nem váltanak ki, csupán a mell, illetve az arc- és a nemi szőrzet növekedését akadályozzák meg. Szükség esetén egyes országokban a hormonterápia is elérhető már akár 18 éves kor előtt is, erről viszont tudni kell, hogy a terápia hatása jellemzően végleges.
A nemátalakító műtétek azonban mindenütt csak 18 éves kor után kérhetők. Amerikai és holland felmérések szerint egyébként a nemátalakító műtéten átesettek ötöde később megbánja a műtétet.
