Vallásos családban nőttem fel, olyanban, amire a bigott jelző a legtökéletesebb. Átéléssel imádkoztunk reggel, ebéd és lefekvés előtt, mielőtt autóba ültünk volna; a mi családunk nélkül nem múlhatott el egyetlen vasárnapi mise, körmenet, keresztjárás és nagypéntek sem – de gyónni is úgy jártunk, mintha ajándékpontok jártak volna érte. Amióta az eszemet tudom, ez a vallásos máz szirupként ragadt mindannyiunkra, minden lépésünket meghatározta a tízparancsolat. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha szívből jön, nálunk azonban a franciakrémes-sűrűségű, émelyítő képmutatás volt a dolgok mozgatója.
Szüleim mindezt persze nem így élték meg, őszintén hitték, ez így tökéletes, más út nem létezik. Vallották, az élet nehéz, a házasságnak vannak komoly buktatói, de lényeg, hogy együtt vagyunk, egészségben, hitben és szeretetben – minden másra ott van a gyóntatószék. Skizofrén forgatókönyv szerint éltünk: egyrészt voltak a kemény, dolgos és embert próbáló hétköznapok, amiket csak az esti pálinka meg a kiadós kiakadások enyhítettek, másrészt ott volt a szent család eszménye, aminek bármi áron meg kellett felelni.
Gyermekként persze egy szót sem értettem az egészből, marionett bábuként lógtam a zsinóron, és remegve elhittem, a Jóisten és valamennyi elhalálozott családtagom a felhők mögül figyel engem, mikor, hol, mit és hogyan csinálok. Ahogy ebben az őrült szappanoperában nőttem és cseperedtem, egyre világosabban láttam, milyen játszmákat játszanak a szüleim, és kezdtem összerakni, hogy ez milyen hatással van rám.
Már kislányként éreztem, furcsa vagyok. Akkor még nem értettem, mennyire megzavar az a kettősség, amit otthonról hozok: játszanom kellett a jó kislány szerepét, ugyanakkor a világ csordultig volt olyan izgalmas dolgokkal, amiket aztán cipelhettem a gyóntatószékbe. Látszatra szófogadó voltam, engedelmes és csendes, belső világomban azonban minden létező határt átléptem:
a Barbie babáim csókolóztak és gyereket csináltak, kipróbáltam, milyen hatása van annak, ha hazudok, ha kontroll nélkül torkos vagyok, és ha mise alatt rágózom.
Komolyabb dolgokban persze soha nem mertem a tettek mezejére lépni, vallásos hévvel utasítottam el a fiúkat, és lenéztem azokat a barátnőimet, akik fejest ugrottak a szerelembe, megtapasztalták, mit jelent smárolni, cigizni – élni. Kitűnő tanuló voltam ugyan, rengeteg barát vett körül, tengernyi hobbim volt, mégis magányosan, korlátok között és szomorúan teltek az általános iskolai, majd a gimnáziumi éveim is.
Ahogy idősödtem, egyre erősebben éreztem, velem valami nagyon nem kerek: nem értettem, miért vagyok mindig szingli, de ennél is jobban aggasztott, valójában miért érzem magam jobban egyedül, miért lehet az, hogy egyáltalán nem vágyom párkapcsolatra. Jól elvoltam magamban, a saját kis világomban, ahova néha ugyan beengedtem egy-egy férfit, de hosszú távon senkivel nem tudtam együttműködni. Újra és újra visszavágytam a saját kis életembe, ahol senki nem baszogat, nem akar tőlem semmit, úgy élek, ahogy nekem tökéletes.
Szembetűnő volt az is, hogy míg kortársaim házasságról, családi házról és sok gyerekről álmodoztak, engem ez teljes mértékben hidegen hagyott. Ha mégis esküvői ruhába képzeltem magam, egyből elfogott a rémület, és sehogy nem fért a fejembe, hogyan képesek emberek kimondani, hogy: Igen! Akarom! Örökkön-örökké!
Persze ezzel a hozzáállásommal egyedül voltam, így nem is nagyon hangoztattam – de annál többet gondolkodtam róla. Szerettem volna megérteni, vajon az, amit olyan sokan akarnak és várnak, az belőlem miért vált ki ellenérzést? Nem tudtam a választ arra, miért érzem úgy, hogy egy párkapcsolatban, házasságban csak megfulladni lehet? Hogy az megfoszt minden szabadságomtól, kinyírja az álmaimat? Hogy ez az egész egy óriási szívás, aminek összetartásába bele kell rokkanni? Miért érzem úgy, hogy a házasságban a nő elveszíti minden szépségét, lassan unalmas sárkánnyá válik, akit aztán a férje előbb megcsal, majd elhagy?
Annak ellenére, hogy nemhogy tapasztalatot, de egy épkézláb párkapcsolatot sem tudtam felmutatni, a házasság intézménye kapcsán semmi jó nem jutott eszembe – ennek okát pedig mindennél jobban szerettem volna megérteni. A pofonegyszerű összefüggésre aztán egy írás mutatott rá, ami megmutatta, ahogy az élet többi területén, úgy a házasság tekintetében is meghatározó az a minta, amit a szüleinktől kapunk útravalóul.
A cikk hatására persze elkezdett pörögni a film, magam előtt láttam anyámat és apámat, a 35 évet, amiből alig pár év volt felhőtlen, a többi egy zaklatott, mély zuhanás, az egész pedig csak azért nem hullott atomjaira, mert összetartotta a cukorédes máz. Bár ne tette volna. Bár ne kellett volna megtanulnom, mit jelent örökké kitartani valaki mellett – nemcsak a jóban, a rosszban is.
Kitartani akkor is, ha ezt a szövetséget csak az anyagi függés tartja egyben.
Kitartani annak ellenére, hogy a szeretet ára egy autó és egy utazás.
Kitartani az undor, az utálat és az elhidegülés ellenére.
Kitartani a “Menj a büdös picsába!” mondatok után.
Kitartani, mert a családban nem szokás a válás.
Kitartani akkor is, ha a pálinka íze finomabb az asszony csókjánál.
Kitartani, ha a reggeli smink egy másik férfi miatt készül.
Kitartani, mert gyerek van.
Kitartani, mert már nincs másképp értelme.
Kitartani, amíg kitart a Xanax.
Kitartani, mert mit szólnak mások.
Kitartani, mert Isten szent színe előtt így fogadtuk.
Olvasd el ezt is!
- A hatvanadik házassági évfordulón túl – fotók
- “Válás helyett megint szerelmes lettem a férjembe”
- Olvasói levél: ostobaság a szerelmi házasság!
