Nagyon nehezen szántam el magam a kiköltözésre, rengeteget sírtam, tépelődtem. Aztán úgy döntöttem, hogy nem mondhatok nemet valamire, amit nem is próbáltam ki, hát felkerekedtünk a férjemmel. Azzal a felkiáltással indultunk el, hogy haza mindig lehet jönni, tehát szerencse fel! Nem szívesen hagytam itthon a családomat, a barátaimat, és őszintén szólva a hideg éghajlat sem volt különösebben csábító. Azért céloztuk meg Norvégiát, mert a férjemnek több barátja is él skandináv országokban, és nagyon jókat meséltek. Plusz mindketten jól beszélünk angolul, azt gondoltuk, nem lesznek nyelvi nehézségeink, hiszen ott szinte mindenki tud angolul.
Itthon teljesen kilátástalan volt minden
Nagyon rossz időszakon mentünk keresztül itthon, nekem a kiutazásunk előtti egy évben egyáltalán nem volt munkám. Két diplomám van, de hiába pályáztam, nem kaptam állást sehol sem. Angolul tárgyalási szinten beszélek, de még ez sem segített. Gyakorlatilag a lakásunkat sem tudtuk fenntartani ketten, mert nem kerestünk eleget hozzá. A férjemnek is alig akadt munkája, örültünk, ha be tudtunk vásárolni. Rengeteget gyötrődtem: vajon tényleg nem vagyok jó semmire? Azt hiszem, kreatív és értelmes ember vagyok, negyvenévesen abszolút aktív, sosem voltam lusta. Sokáig nem értettem, miért nem kellek mégse. Pályáztam árufeltöltőnek egy multihoz, ott meg túlképzett voltam. Aztán rájöttem, hogy nem én tehetek erről, ilyen országban élünk. Viszont nem akartam így élni, hát léptünk. És jól döntöttünk!
Már nem fázom
Norvégiában baromi drága az albérlet, de még egy fizetésből is ki lehet fizetni. Ebben is szerencsénk volt, mert egy nagyon kedves idős hölgy házának a földszintjére költöztünk. Minden vadiúj, nekünk építették meg a lakást. Kétszobás és nagyon szeretjük, kettőnknek abszolút elég. A falak fehér lambériával vannak burkolva, itt ez a szokás, én pedig imádom. Egyedül a kandallónk nem készült el még, de néhány hét, és az is meglesz. Az első két hét kemény volt, mostanra annyira megszoktam a hideget, hogy simán kimegyek pulcsiban, éjjel pedig nyitott ablaknál alszom. A táj gyönyörű, az emberek barátságosak. Vadul tanulok norvégül, és már sok mindent megértek. Még nincs munkám, de tudom, érzem, hogy hamarosan lesz. A házinéni felajánlotta, hogy tavasztól őszig hívjuk ki a barátainkat, a családunkat, mert ő egy tóparti házban tölti ezeket a hónapokat, és addig használjuk nyugodtan az ő két szintjét is. Mikor elkezdtünk hálálkodni, akkor csak ennyit mondott, hogy szerinte ez teljesen természetes, nem kell köszöngetni.
Itt alanyi jogon emberszámba vesznek
Amikor bejelentkeztem a munkaügyi központba, akkor egészen megdöbbentem. Nem túlzok, de úgy viselkedtek velem, mintha egész életükben arra vártak volna az ott dolgozók, hogy nekem segíthessenek. Azonnal találtak három olyan helyet is, ahol a végzettségem alapján dolgozhatok, csak egy kicsit a norvégra kell rágyúrnom. Azóta is bombáznak a jobbnál jobb állásajánlatokkal, és szemernyi kétségem sincs afelől, hogy hamarosan lesz álommunkám. Megdöbbentő az emberek hozzáállása: mindenki kedves itt és segíteni akar. Nem egy hülye, haszontalan bevándorlónak néznek, hanem egy olyan embernek, aki értékes, és jó, hogy itt akar élni.
Anyagilag simán kijövünk
Megszűnt a kuporgatás is, mert a férjemnek van egy állandó munkahelye, simán berendeztük a lakásunkat, és a jövő hónapban veszünk egy autót is. Addig szívesen ad bárki kölcsön egy kocsit, ha kell, pedig a szomszédokat alig ismerjük. Rengeteg barátunk is lett, akikkel össze lehet jönni. Kicsit úgy érzem magam, mint egy cukormázas rózsaszín álomban, és szorítok, hogy így maradjon. Rengeteg lazacot eszünk, sokkal olcsóbb, mint a hús, és otthon ezt nem engedhettük meg magunknak, ez is isteni.
Amikor a férjem első fizetéséből televásároltuk a hűtőt, akkor elbőgtem magam – otthon évek óta nem volt erre példa.
Egy barátunk mesélte, hogy a gyereke tanító nénije valahogy nem találja meg a közös hangot az osztályával. A szülők leültek és megbeszélték a tanító nénivel és az igazgató nénivel, hogy valahogy nincs összhang, és a vége az lett, hogy másik tanítót kapott az osztály. Az előző tanító nénit nem rúgták ki, mert nem arról van szó, hogy rossz pedagógus, hanem nem volt jó a kémia a gyerekekkel, majd a következő osztályával összejön. Amikor meghallottam a sztorit, nem hittem a fülemnek: ami itt természetes, otthon elképzelhetetlen. Szerintem Magyarországon két verzió fordulhatna elő: a) nem változik semmi, az igazgató hümmög, és azt mondja, hogy szokjanak hozzá a tanító nénihez a gyerekek; b) kirúgják a pedagógust, pedig nem az a cél.
Egy másik barátunk kukásként dolgozik, immár öt éve, ő magyar, de itt él. Meghúzta a derekát, hónapokig nyűglődött, míg elment az orvoshoz. A norvég háziorvos jól letolta, hogy fájós derékkal dolgozott, majd beutalta mindenféle gyógykezelésekre, és azt tanácsolta, hogy pihenjen akár fél évet is, mert az egészsége a legfontosabb a világon. Nálunk nem is olyan régen még ellenőrizték, hogy a betegállományban lévő otthon van-e… Ezer ilyen döbbenetes dologgal találkoztam, és nem győzök hálát adni a sorsnak, hogy ide jöttünk.
Az egyik szomszédunk hatvanéves és hajóskapitány. Vele beszélgettem a minap a boltban, éppen tetováltatni indult, mert mint mondta, ideje, hogy hatvan felett legyen egy tetkója, hát csináltat egyet. Ötvenéves koráig mérnökként dolgozott, de rájött, hogy már unja a munkáját, és inkább hajóskapitány szeretne lenni az Északi-tengeren. Kivett két év fizetés nélküli szabit – és közben sem halt éhen –, kitanulta a hajózást, megszerezte a képesítést, és azóta a tengereket járja. Na, ilyen nálunk nem fordul elő, vagy csak nagyon ritkán… Itt ez nem meglepő!
A férjem négy napra hazautazott, mert nagyon hiányoztak neki a gyerekei, akik az első házasságából születtek. Én itt maradtam, pedig mehettem volna, futotta repülőjegyre nekem is. Azért nem mentem, mert nem akartam hallani a nyomasztó sztorikat, egyszerűen nem hiányzik az a légkör, amiből ide menekültem. A kilátástalanság. Lehet, hogy ezt nehéz megérteni, és karácsonykor persze én is hazamegyek, de addig maradok, mert itt jól érzem magam.
További cikkek hasonló témában az NLCafén:
- 5 ok, amiért jó külföldön élni
- Gyökértelenül itthon és külföldön
- Kivándorlás: “Nem szeretném, ha az unokáimmal külföldre költöznél!”
