Csúnya szó a szánalom, nem is kérünk belőle, mégis gyakran épp ennek a hiánya miatt nem érzünk késztetést sem a segítségnyújtásra. Pedig emlékezzünk csak vissza, milyenek voltunk gyermekként. Még a pókot is sajnáltuk. Ha láttunk egy rongyos ruhájú gyereket télen, legszívesebben testvérnek fogadtuk volna, és fájt a szívünk mindenkiért, akinek bármi hiányzott az életéből, ami a sajátunkban nekünk nagyon is fontos volt.
Tanítható a segítségadás
Kicsit megkeményedtünk – mondják gyakran, szerencsére én ennek az ellenkezőjét is tapasztalom, nem olyan rossz a helyzet, nem szabad általánosítani. Ma találtam a Facebookon a következő bejegyzést. Egy kedves történet kisiskolásokról. Egy jó példa arra, hogy igenis lehet tanítani az önzetlenséget, az egymásra odafigyelést, a segítést. És azt is, hogy a kicsinek tűnő segítség is sokat érhet annak, aki kapja. De felfogható ez az élet írta tanmesének is, felnőtteknek, emberség tananyagból, önvizsgálat céljából:
“Egy általános iskolában tanítok. Itt történt meg ez a népmesébe illő történet! Büszke vagyok, hogy ilyen gyerekek járnak ebbe az iskolába!… A büfé előtt ültem, és miközben sok gyerek ott tolongott a pultnál, azt látom, hogy az egyik lány, aki éppen soron van, ugrál fölfelé, és a kiadó ablak fölötti kis zugba próbál benyúlni. A zugot egy kis büfé feliratú tábla képezi, ami mögé el lehet dugni valamit…”
A folytatásért kattints a Katarzis caféblogra!
