“Az én gyerekem aztán biztos nem fog sírni egy másodpercig sem, magamra kötöm, úgy hordozom mindenhová, mert kendőben SOHA nem sírnak a babák. Természetesen alszik majd éjszaka, miért ne aludna, ő nem olyan gyerek lesz, mint a többi 6 milliárd, aki nem hagyja az anyját élni, aludni, enni. Soha nem fordulhat elő, hogy velem egy ágyban aludjon, veszélyes és közénk áll a férjemmel, nem szoktatom oda az ágyba, majd megnyugtatom máshogy. Szó sem lehet tápszerről, nincs olyan helyzet, amiben az anyatej helyett azt választanám.
Cumit pedig végképp nem fog látni, amíg én a közelében vagyok.
Az én gyerekem csak organikus ételt kap majd, én magam főzöm neki, külön a miénktől, só és cukor nem érinti a száját, véletlenül sem, egészen addig, amíg iskolába nem megy, de majd akkor is megpróbálom kiharcolni, hogy vihesse a saját ételét. Nem lesz válogatós, ránevelem, hogy mindent megegyen, finnyáskodás kizárva. Nem engedem semmilyen egészségtelen étel közelébe, olyan nincs 14 éves koráig, hogy pizzát, hamburgert vagy sült krumplit egyen.
Az én babám nem olyan lesz, mint az a “büdöskölök” a múltkor a bevásárlóközpontban, aki a földhöz verte magát, mert nem kapott csokit, az enyém azt sem fogja tudni, mi az a csoki. És azt sem engedem majd soha, hogy bevásárlás közben kibontsa az ételt, hogy aztán a pénztárnál már csak az üres zacskót mutassam fel a pénztárosnak. Az én gyerekem tud majd viselkedni az étteremben, és nem rohangál körbe-körbe, mint valami mérgezett egér, akit láttam a minap a kedvenc helyemen.
Nem fog üvölteni, hisztizni, türelmetlenkedni, mert én megtanítom, hogyan kell szépen viselkedni.
A legszebb ruhái neki lesznek, rózsaszín kizárva, ő nem olyan kis elkényeztetett ovis hercegnő-utánzat lesz, mint a többiek. És nem fogja magát leenni, mint a többi gyerek, mert én megtanítom kulturáltan enni. Már tudom, hogy kötődő nevelésben lesz része, bár most olvastam a helikopter szülőkről, lehet, hogy mégis az… de az az egy biztos, hogy szülés után 3 évig nem hagyom magára egy percre sem. Ahol háziállat van, oda semmiképp nem megyünk vele. Aki dohányzik, az meg sem közelítheti. Csak úgy nem fogdoshatja akárki, és nem is engedem, hogy más vigyázzon rá, amíg oviba nem megy. Tudom én, hogy kell ezt csinálni, felkészültem.
Az én gyerekem nem is tudja majd, mi az, hogy tévé vagy számítógép, ő nem lesz olyan hároméves, aki jobban tudja kezelni a telefonomat, mint én magam vagy aki kívülről fújja a menő mesék főcímdalait. Nem lesz nálunk elektromos bébiszitter, minek, amikor azért vagyok az anyja, hogy foglalkozzam vele. Soha nem mondok majd olyat neki, hogy azért, mert én azt mondtam, és nem fogok vele kiabálni a világ minden kincséért sem.
Én nem leszek olyan anya, aki egész nap a pizsijében lófrál, zsíros haja csimbókokban lóg, és délután ötkor még nem mosott fogat.
Belőlem nem lesz igénytelen, macinaciban gyereket sétáltató nő, ragaszkodni fogok ahhoz, hogy mindig csinosan és kisminkelve lépjek ki az utcára. Megőrzöm a szexualitást is a férjemmel, nem hivatkozom a gyerekre, hogy nincs kedvem, hogy fáradt vagyok, ugyanaz a nő maradok, aki előtte voltam, kívánatos, szexi nő, aki figyel a férjére, és nem hagyja, hogy kettőjük közé álljon a gyerek.”
És így tovább a végtelenségig.
Átgondoljuk, utánaolvasunk, fórumokat böngészünk, vitákba bonyolódunk és leintünk mindenkit, aki másképp gondolja, esetleg már szült pár gyereket, és megosztaná a tapasztalatait velünk. Lehet, hogy van ember, aki képes minden fogadalmat betartani, amit csak kitalál a gyermekéről szülés előtt, de azt tudom, hogy én pofára estem.
Amikor megszületett az első lányom, pont úgy éreztem magam az összes, addig megingathatatlannak vélt elvemmel együtt, mintha tarkón vágtak volna egy nagy, döglött angolnával odafentről, hogy kiverjék a fejemből a sok, valóságtól elrugaszkodott elképzelést.
Rá kellett ébrednem – és 11 éve minden nap rá kell ébrednem –, hogy szinte teljesen mindegy, mit döntök el magamban a gyerekeimmel kapcsolatban, úgyis az történik végül, amit az ő személyiségük, természetük diktál.
Már eleve a szülés sem úgy történt, ahogy én azt jól kitaláltam, hogy is alakulhatott volna bármi az én elképzeléseim szerint? Békés születésházban szülés helyett mehettem sürgősségi császárra. Éjszakai alvás helyett ringathattam hajnal 2-től 5-ig minden áldott nap, mert csak nem akart aludni, még ha a fejem tetejére álltam is.
A nyolcvanhatodik napon már eszembe sem jutott, hogy én valaha azt fogadtam meg, hogy majd nem engedem, hogy köztünk aludjon,
annyira természetessé vált, hogy magam mellé vegyem az éjszakai szoptatásra, amibe mindketten belealudtunk végül. Ahogy nem küzdöttem sokáig, amikor sztrájkba kezdett, és nem volt hajlandó szopizni, egyértelmű volt, hogy kell tápszert adni neki. A cumi pedig az első időszak nagy áldása volt, mert azzal legalább öt perc békét nyertem magamnak olykor. Mondanom sem kell, hogy innen már csak egy ugrás volt az üveges bébiételek fertője, a rózsaszínben pompázó ruhatár és a kakaó kaláccsal reggelik.
Aztán, ahogy nőttek – másfél év korkülönbséggel hirtelen ketten lettek –, már egyre halványult az emlék, hogy én valaha nem akartam, hogy tévézzenek, sőt hálát adtam Dórának, a felfedezőnek és Elmónak, hogy léteznek és ilyen csodás világokkal varázsolják el az én két izgága, sajtkukac gyerekemet. Már nem is értettem, miért gondolhattam, hogy majd a gyerekeim kivételek lesznek, és őket nem éri utol a dackorszak nevű borzalom.
Dehogynem verték a földhöz magukat, és nyilvánvaló, hogy megpróbáltam őket én is lekenyerezni a bolt közepén kibontott finomsággal, hátha attól elhallgatnak.
Nem hiszem, hogy attól, hogy nem tartottam be a csodálatos fogadalmakat és nevelési elveket, én most akkor rossz szülő lennék, bár minden napomat úgy fejezem be, hogy megkérdőjelezem magamat az anyaságban, hogy én ezt mégis jól csinálom, vagy én vagyok a világ legszörnyűbb anyja.
De azt mondják, hogy aki megkérdezi magától, hogy megőrült-e, az biztosan nem őrült.
Egy őrült ember boldogan jár-kel önmaga épelméjűségébe vetett maximális hittel. Úgyhogy ha ezt igaznak vesszük, akkor azok az anyák, akik megkérdezik magukat esténként, hogy vajon ma jó anyák voltak-e, biztos, hogy jó anyák. Vagy legalábbis bennük van a hajlandóság és a tehetség a jó anyaságra.
Van egy csodálatos mozgalom, a No Shame Parenting, azaz a szégyen nélküli szülőség, amihez én már csatlakoztam lélekben.
Nem vagyok hajlandó úgy érezni, hogy én elrontottam a gyerekeimet csak azért, mert nem tudom betartani a magamnak tett fogadalmakat, amiket a könyvek és cikkek alapján hoztam.
Az élet nem így működik, nem fekete vagy fehér a gyereknevelés, hanem a szivárvány minden színében játszik. És valljuk be, sokszor úgy érezzük, hogy csak túlélünk, és nemhogy nevelési elveket nem követünk, de csak az jár a fejünkben, hogy mikor fekhetünk már le aludni. Közben pedig ott vannak azok a pillanatok, amikor már attól elsírjuk magunkat boldogságunkban, hogy rájuk nézünk, és felfogjuk, milyen nagy dolog, hogy ők megszülettek, és itt vannak velünk.
Ilyen az anyaság: túlélőtábor és boldogságtréning egyszerre.
Ebbe egyszerűen már nem fér bele, hogy mindenféle fogadalmakkal is foglalkozzunk.
Olvass még többet az anyaságról:
- 40 dolog, amiért anyukaként nem vagyok hajlandó többé bűntudatot érezni
- Éljen a káosz! – 9 dolog, amit másképp csinálok a harmadik gyerekemmel
- Gyerekek, akik sokkal válogatósabbak, mint tiéd
