Rendszerint későn jut eszembe, hogy “Hoppá, most valószínűleg nem olyat tettem, amit szeretném, hogy eltanulnának tőlem.” Olykor még nevetni is tudok magamon, mint például akkor, amikor valamelyik kiskamasz gyerekem ordít, én meg ordítva válaszolok, hogy ne ordítson. Nyilván remek példát mutatok ilyenkor, hogy mégis hogyan kellene a konfliktusokat ordítás nélkül megoldani. Mert persze azt mondom a szavaimmal neki – ordítva –, hogy ez nem megfelelő kommunikációs forma, és ne beszéljen így senkivel.
Rengeteg ilyen apróság van az életünkben, amikor fel sem fogjuk, mit teszünk épp, annyira zsigerből reagálunk.
Ilyen az is, ami valószínűleg a szülők 99 százalékánál előfordul, hogy arra tanítom a gyerekeimet szavakkal, hogy hazudni, azt sosem, semmilyen körülmények között nem szabad. A hazugság rossz és borzasztó, és ha hazudunk, akkor minimum ránk szakad az egész égbolt. Aztán felhív mondjuk a szomszédasszony, hogy tudnék-e kölcsönadni húszezer forintot, én pedig azt mondom, hogy nekem sincs. Pedig van, de hazudok, mert el akarom kerülni a konfliktust. Mert ha igazat mondanék, akkor valami olyasmit kellene válaszolnom, hogy “Van húszezrem, még talán nélkülözni is tudnám hó elejéig, de már a múltkor sem adtad meg azt a negyvenet, amivel lógsz.”
A gyerekek pedig végighallgatják a hazugságokat, az ordítást, vagy azt, hogy meg kell enni a fehérrépát, mert az egészséges, miközben épp kipiszkálom a húslevesből az összeset, mert nem bírom elviselni az ízét. És mondhatom én, hogy mindennap kell sportolni, ha amúgy heti egyszer bírom rávenni magam egy tornára. Vajon meg fogja enni a fehérrépát, és igazat fog mondani, és nem fog ordítani, és sportolni fog lelkesen ezek után? Kötve hiszem.
A gyerekeink mindennap figyelnek minket, mint a Nagy Testvér, és lemásolják, amit csinálunk.
Ez alól senki sem kivétel. A megoldás erre az, hogy egyrészt ésszerű szabályokat hozunk nekik, másrészt pedig a saját viselkedésünket elkezdjük megváltoztatni. A fenti esetek némelyikében a nevelési elveimet kellett igazítanom a tetteimhez. Már nem hozok olyan szabályokat, mint hogy meg kell enni a fehérrépát, vagy hogy kategorikusan, semmilyen körülmények között nem szabad hazudni. Inkább elmagyaráztam nekik a hazugság ötven árnyalatát és megengedem, hogy legyen nekik is nemszeretem ételük. Amíg ez az egészséges keretek között marad, és mondjuk fehérrépát nem, de brokkolit szívesen esznek, addig nem vagyok hajlandó csatatérré tenni az ebédeket holmi fehérrépák miatt.
Más esetekben pedig a saját viselkedésemen változtattam: a sportolást tényleg annyira fontosnak érzem, hogy elkezdtem én is naponta tornázni, amit már csinálnak ők is velem együtt. Néha ugyan kell egy kis ráhatás és olykor mondok olyanokat, hogy “Ha én tudok itt ugrálni harminchat évesen, akkor told ide a feneked te is tizenegy évesen.”
Amiben még rettenetes példát mutattam sokáig úgy, hogy fel sem tűnt igazán, az a számítógéppel való viszonyom volt.
Mivel a munkám is hozzáköt, úgy gondoltam, joggal ülök sokkal többet a gép előtt, mint mások. Csakhogy időközben cseperednek a lányaim, már van saját gépük, és mi mást is tehetnének, lemásoltak engem, és folyton csak előtte ülnének. Természetesen rettenetesen felháborodtam ezen, hegyi beszédet is tartottam – gyönyörű és szívhez szóló volt –, hogy az ilyen mennyiségű számítógépezéssel mennyire szétcsapják az agyukat, és az egyik agyféltekéjük még el is sorvadhat tőle, meg beszippantja őket a net, hogy a perverzekről ne is beszéljünk.
Meg nekik amúgy is az lenne a dolguk, hogy mókusokat kergessenek a szabad levegőn – helyette megteszi egy játszóterezés is –, nem pedig egy monitort bámulni. Mindezt úgy, hogy közben be volt kapcsolva a gépem, és utána leültem elé, mint aki jól végezte dolgát. A felismerés, hogy mégis kitől láthatták ezt az állandó gépezést, belém hasított. Úgyhogy azóta van kifejezetten családi időnk, amikor senki sem megy a gépe felé, és együtt töltünk mindennap elektronikus berendezések nélkül legalább egy órát de inkább kettőt.
Nagy általánosságban annyi a dolgunk, hogy előbb mi viselkedjünk úgy, ahogy a gyerekeinktől elvárjuk.
Azt akarjuk, hogy megegye a zöldséget? Együnk zöldséget a szeme előtt mindennap. Elvárjuk tőle, hogy udvarias legyen? Beszéljünk vele és a körülöttünk élőkkel udvariasan, hangsúlyt fektetve a “köszönöm” és “kérem” kifejezések helyes használatára. A példamutatás a legegyszerűbb és legkönnyebb módja annak, hogy jó viselkedésre (vagy rosszra) tanítsuk a gyerekeinket. A pszichológia a segítségünkre van abban, hogyan lehetünk jó példák számukra, a számtalan cikk és könyv elolvasása után a következő öt pontot látom kritikusnak, amire mindig figyelnünk kellene.
1. Az igazat, csakis az igazat
Amellett, hogy felvilágosítjuk a gyerekeinket a hazugság fajtáiról és arról, hogy az őszinteség akkor jó, ha nem gázolunk bele mások lelkivilágába a használatával, amikor velük beszélünk, legyünk őszinték. Nem a Mikulással kapcsolatban, hanem például ne mondjuk azt, ha valamit nagyon meg akar vetetni velünk, hogy “nincs pénzem”, hanem inkább magyarázzuk el neki, hogy lenne rá pénzünk, csak épp sokkal okosabb dolgokra szeretnénk elkölteni, mint egy hatvanadik póni.
2. A figyelem művészete
Sokszor panaszkodunk, hogy nem hallgatnak ránk a gyerekeink, és ha szólunk nekik, eleresztik a fülük mellett. Mi hányszor hallgatjuk meg őket? Hányszor van az, hogy beszélnek, de mi lélekben valahol egészen máshol járunk? Ha mondanivalójuk támad, akkor sokszor elhajtjuk őket, majd később, ne most. Így aztán persze, hogy ők is ugyanígy viselkednek velünk szemben. A megoldása ennek az, ha mi elkezdünk figyelni rájuk, amikor épp beszélnek hozzánk. Meghallgatjuk őket, méghozzá értő fülekkel, teljes figyelemmel. Így fognak ránk hallgatni később.
3. A szabályok tisztelete
Ne menjen át soha a piros lámpánál, de amikor velünk van, akkor átszaladunk vele, mert sietünk. Telefonálunk vezetés közben, holott tilos. És még rengeteg példa lenne rá, hányszor, milyen formában hágjuk át a szabályokat úgy, hogy észre sem vesszük. Talán abban a pillanatban ártalmatlannak tűnik, de mégis azt tanítjuk vele a gyerekeknek, hogy rendben van, ha nem tartják be a szabályokat. Pedig arra szeretnénk őket rávenni, hogy szabálykövetően viselkedjenek. Ne azért kezdjünk el ezen változtatni, mert azt szeretnénk, hogy majd törvénytisztelő állampolgárokká váljanak, hanem azért, mert ha mi magunk betartjuk a szabályokat, akkor az otthoni korlátokat és elvárásokat is könnyebben betartják majd a gyerekek.
4. Ordításra légzőgyakorlat
Amit én csináltam, azzal kifejezetten rossz példát mutattam: ordításra nem lehet a válasz ordítás. Feltéve, ha arra akarjuk tanítani, hogy ne ordítozzon velünk. A méreg minden szülőt elönt néha, teljesen természetes módon, de kiabálás helyett próbáljunk meg tudatosan lélegezni először, csak pár pillanatig, hogy a méregből reagálás helyett tudjunk tudatos választ adni. Az egyik legjobb és legegyszerűbb légzőtechnika, amit ajánlanak, a négyzet légzés: kilégzés közben kettőig számolunk, visszatartjuk a levegőt kettőig, belégzés kettőig és benntartjuk kettőig. Ismételjük, ameddig már érezzük, hogy felszáll az agyunkról a vörös köd, másodpercek kellenek csak hozzá, addig hadd ordítson a gyerek.
5. Sajnálom, bocsánat
Hibázunk néha, ez van, emberből vagyunk. Nem az a baj, ha lát minket hibázni a gyerek, hanem az, ha utána másra kenjük a dolgot, és mást hibáztatunk. Inkább ismerjük be, és kérjünk tőle bocsánatot, ha olyat tettünk, ami szerintünk igazságtalan vagy rossz döntés volt. Ezzel tanítjuk meg őket arra, hogy a hibákat, kudarcokat nem kell szégyellni, nem kell elrejteni, hanem vállalni kell a felelősséget, és tanulni lehet belőlük. Fontos útravaló az életre, ne hagyjuk ki.
Egy kérdés motoszkáljon folyamatosan a fejünkben: “Mit tanítok ezzel a gyerekemnek?” Ha ez beleég az agyunkba, akkor előbb-utóbb mozgatórugóvá válik és a reakcióinkat, viselkedésünket meghatározza majd, hogy a legjobb példát mutassuk a gyerekeinknek.
Olvass még többet a gyereknevelésről:
- Gyereknevelés: te melyik típusba tartozol?
- 10 fontos gyereknevelési alapszabály
- Gyereknevelés: erőből vagy csellel?
