Ha az éjszaka közepén megpróbálnak betörni a szomszédod lakásába, azonnal kihívod a rendőrséget, nem igaz? Tárcsázod a 107-et akkor is, ha balesetet látsz, és nincs más, aki segíthetne, de megkockáztatom, akkor is, ha csak egy hangos buliról van szó, ami hajnali 4-kor kissé zavaró.
A gyermekbántalmazás miért nem zavar ugyanennyire?
Ne mondd, hogy egyetlen ilyen esetet sem ismersz, mert úgysem hiszem el. Nekem teljesen átlagos ismerőseim vannak, mégis tudok mesélni. A legfelkavaróbb történet az összes közül ez volt:
Városi társaságban ülök, harmincasok, negyvenesek, átlagos háttérrel, munkával, műveltséggel. Egyikük, egy szelíd háromgyerekes anyuka (tanári diplomával) megszólal.
“Van egy barátnőm, tudjátok, már meséltem róla, a Klári. Hogy ő mennyire agresszív a fiával, arra nincs szó. A múltkor együtt voltunk egy játszóházban, a kisfiú elkezdett ugrálni egy trambulinon. Aztán belebújt a kisördög, és nem engedett oda senkit, a húgait sem. Az anyja szinte azonnal felemelte a hangját, semmi. Lerángatta a gyereket a trambulinról, majd eltűnt vele, jó negyedórára. Amikor visszajött, szegény gyereknek tiszta vörös volt a feje, a szemét lesütötte, tovább már aznap nem játszott. Amikor megkérdeztem az anyját, hogy hol voltak, elmondta, hogy »muszáj volt helyre tenni a gyereket«, de »most egy darabig nem lesz gond vele«.”
A történetet elbeszélő ismerősöm azzal folytatta, nem érti, miért bánik így Klári a fiával, soha egy jó szava, soha egy kedves gesztusa nincs a gyerek felé. A lányaival szemben kicsivel jobb a helyzet.
Elkerekedik a szemem.
“És te nem mondtad neki, hogy ez tök gáz? Mármint az, amit csinál a gyerekkel? Ha ti barátok vagytok, amit mondjuk nem értek, akkor miért nem javasolod neki, hogy kérjen segítséget, ha gyereknevelési gondjai akadnak? Miért nem beszélsz a férjével, aki állítólag jól bánik a fiúval?”
Zavarba hozom az ismerőst a kérdéseimmel. Hümmög. Van egy rossz házasság a háttérben, a nő részéről egy viszony is, nem tudja, hogy mit tegyen, menjen-e vagy maradjon. Bár lehet, hogy ennek nincs köze az egészhez. Mondta ő neki párszor, hogy ne bántsa már a fiát, kérdezte ő, hogy nem akarja-e inkább megölelni néha azt a gyereket. “Hogy én ezt? Soha!” – válaszolta a nő, Klári. Hát ennyiben maradtak…
A történethez persze ott, akkor többen csatlakoztak, volt, aki elmesélte, hogy az ő szomszédja is folyton üvölt, a gyerek meg sikítozik, isten tudja, mi történik abban a családban. Ő pedig már csak aludni jár haza, mert nem bírja. Mások azzal hozakodtak elő, hogy nemegyszer a szemük láttára csattan el egy-egy nagyobb pofon, akár a baráti társaságokban is. “Erre ti?” – kérdezem tőlük is, de nemigen kapok rá értelmes választ.
“Nehéz ügy ez, mert lehet, hogy csak olajat öntesz a tűzre, ha beleszólsz, különben is milyen alapon szólsz bele?“
Heves vita kerekedik, nem lesz nyugvópont. Rossz szájízzel válunk el.
Fotó: savethechildren.mx
Pár évvel ezelőtt az Árpád híd pesti hídfőjénél egy jól öltözött nő végigrángatott egy ordító, két év körüli kislányt a buszvégállomás mellett. A nő szemmel láthatóan nagyon kivolt idegileg. Mindenkinek földbe gyökerezett a lába, nekem is. Utána megkérdeztem egy pszichológus ismerősömet, hogy hogyan lehet beavatkozni egy ilyen helyzetbe úgy, hogy segítsünk a gyereken. Nem volt biztos a dolgában ő sem, de abban igen, hogy az anya felé kell fordulni, éspedig empátiával. Jelezni kell, hogy látjuk, hogy nehéz helyzetben van, hátha elkezd beszélni a problémájáról, arra pedig már könnyebb jól, segítően reagálni. Én azóta háromszor próbálkoztam ezzel, kétszer egy játszótéren, egyszer az utcán, kétszer bejött, egyszer csúnyán elhajtottak. De legalább megpróbáltam tenni valamit.
Nem akarom leírni ezeket az embereket. Nyilván bőven akad problémájuk. Talán azért verik a gyereküket, mert őket is verték. Talán azért, mert nem bírják a terheket, amiket az élet tesz rájuk. Talán meggyőződéses bántalmazók (bár én ebben nem hiszek), azt gondolják, hogy csak így lesz ember abból a gyerekből. Talán csak nem tanították meg őket szeretni.
Beszélhetsz velük, ez talán jó tanács tényleg. Mármint a bántalmazókkal, mert legalább nevezzük őket a nevükön. Már ha ismered őket. Arra ugye nincs mentséged, ha a közvetlen ismeretségi körödben, netán a családodban vernek, pofoznak, aláznak meg testileg-lelkileg gyerekeket, te pedig elfordítod a fejed? Beszélj velük, hadd ventiláljanak, mutass jó példát, mondd el, hogy te hogyan neveled a gyereked. Adj nekik hasznos telefonszámokat, olvasmányokat, vidd el őket szülőklubokba, mit tudom én, mindegy, csak csinálj valamit, amivel esélye lesz annak a gyereknek egy szeretőbb közegre.
Ha vadidegenről van szó, egyszerűbb a helyzet. Ha nem áll szóba veled, és miért állna, fel tudod hívni az illetékes gyámhivatalt, nem túl bonyolult dolog. Tenni kell egy (akár névtelen) bejelentést, és nekik kötelességük lesz kivizsgálni az ügyet.
Engem legalább ennyire érdekel, hogy te, akinek valószínűleg jóval egészségesebb a lelke, miért nem csinálsz semmit, ha családon belüli erőszakot tapasztalsz? Gyávaságból? Tanácstalanságból? Netán azért, mert nálatok is elcsattan olykor-olykor egy pofon?
Nem, ne hagyd a többiekre a dolgot. Az iskolára, a védőnőre, a háziorvosra. Nincs ma olyan állapotban a jelzőrendszer, hogy bízni lehetne benne. Ezzel is tisztában vagy. Olvasol híreket, és tudod, hogy ha lehetne, akkor nem halt volna éhen a csodás magyar jelzőrendszer szereplőinek tudta nélkül az a másfél éves gyerek. Ha lehetne, akkor az, hogy milyen súlyosan bántalmaznak szülők saját gyereket, nem évekkel később derülne csak ki. Ha egyáltalán kiderül az összes ilyen eset.
Nem a családok szent magánügye, baromira nem az, ennyi végül is csak a mondanivalóm. És nem értem, hogy milyen alapon vitatja ezt ma, 2016-ban még bárki is.
Mert van olyan gyerek, akit nem véd meg a családja. Akinek lapítanak az óvónői vagy a tanárai is, holott pontosan tudják, hogy valami nagyon nincs rendben. Akinek hallgatnak az ismerősei, a szomszédai, aki előtt lesüti a szemét a sarki kisboltos is.
