Akkor már a lányaim a tanulmányaik utolsó éveit taposták, lassan közelgett az idő, hogy saját lábukra álljanak. Akkor döntöttem úgy, hogy most én leszek a legfontosabb önmagam számára, végre azt csinálom, amit mindig is szerettem volna.
Mert nincs olyan, hogy késő…
Azt hiszem, mi, nők sokszor akkor követünk el hibát, amikor vagy feladjuk önmagunkat – mondván, a család és a gyermek a legfontosabb –, vagy esetleg a másik végletbe zuhanunk, egyáltalán nem törődünk a családdal, csak magunkkal foglalkozunk.
Műkörmösnél, fodrásznál és plasztikai sebésznél keressük az eltelt évek vigaszát, reménykedve, hogy más nem veszi észre az idő múlását rajtunk. Valljuk be, mindkettőt azért csináljuk, mert önigazolásra van szükségünk.
A jó anyaság legalább megadja az életünk egy nagyon fontos területén a szükséges igazolást, hiszen azt érezzük, hogy nem éltünk hiába, mert a gyermekünk sikeressé válik. Ennek oltárán sokszor feláldozzuk magunkat, a saját boldogulásunkat vagy fejlődésünket, alárendelődve egy olyan elvárásnak, amit senki sem fogalmazott meg, senki sem támasztott irányunkban.
Ez nekünk mégis kell és mégis jó. Ha nem a média által támasztott külsőségekre alapozott elvárásoknak akarunk megfelelni (90-60-90 cm), akkor még mindig ott van az anyaság, mint sikerforrás. A nőiség egy szelete, a női szerepeink egyik legfontosabbika. Hangsúlyozom, az egyik, hiszen a másik legmarkánsabb szerepünk a “szeretői – szexuális lény” szerepünk.
Szeretőnek lenni egy gyermek mellett, vagy esetleg 1 + néhány gyermek mellett nem egyszerű, hiszen a gyermeknevelés nem “szexbarát” tevékenység.
Ezekben az években nehezebben éljük meg a szexi nőt, aki tulajdonképpen egy olyan “dög”, aki a férjét bármikor elcsábítja, kielégíti, és természetesen ő is kielégül. Ez általában nehezen jön össze, hiszen úgy érezzük, sokkal fontosabb a gyermek leckéjét kikérdezni, mint a férjünkre figyelni, vagy talán önmagunkkal foglalkozni.
Csoki, piskóta, krém, gyümölcs, szar
A láthatatlan szabályok követése mindenáron, a rugalmatlan anyai gondolkodás egy erős kontrollal párosul, ami által kialakítunk egy függő viszonyt gyermekeinkkel. Sok esetben azt tanítjuk meg nekik, hogy a világ veszélyes, félni kell benne. Nem engedjük őket, hogy tapasztalatokat szerezzenek, mert attól érezzük jó anyának magunkat, ha állandóan kontroll alatt tartjuk őket. Nem mondjuk nekik, hogy menjetek, csináljátok, nem érhet baj titeket, mert itt vagyunk a hátatok mögött, ha szükség van rá, segítünk. Azt sem meséljük el nekik, hogy nem baj, ha elesel, mert képes vagy felállni, és a tapasztalat – még ha rossz is – mindennél fontosabb! Rászólunk, ha összekenik magukat, és nem annak örülünk, hogy élő, eleven gyermekeink vannak, akik nemcsak a számítógépnél ülnek, hanem felfedezik a világot. Attól érezzük jó anyának magunkat, hogy mindenhová autóval visszük őket, és ettől azt gondoljuk, hasonlítunk az amerikai álomcsaládhoz. Folyamatosan aggódunk, és ez leszív minket.
Felépítünk egy tortát, ami szép kerek és nagy, cukormáz is van rajta, hibátlan. Marcipánfigurák és -rózsák, talán még néhány gyertya is ég a tetején. Álomszép tortánk van. Ha felszeleteljük, talán akkor látjuk a belsejét. Csoki, piskóta, krém, gyümölcs, szar, piskóta, krém, piskóta, szar. És akkor szembesülnünk kell azzal, hogy az oda nem illő rétegekkel kezdenünk kellene valamit.
Talán azt is megkérdezzük önmagunktól, hogy hol vagyunk ebben a történetben mi? Hol vagyok én? Talán megkérdezzük. Ha meg is válaszoljuk, akkor talán rájövünk, még nem késő kicsit önmagunkkal is foglalkozni.
De az is lehet, hogy ennek ellenére mégis azt sikerül elhitetni magunkkal, hogy remek az életünk és mindent jól csinálunk. Igaz, miómát növesztettünk, már másodszor, de ez nem változtat azon az érzésen, hogy “remekül” mennek a dolgaink. A hárítás mesterei vagyunk, és az sem számít, hogy krónikus fáradtság ül az arcunkon. Fásultnak érezzük magunkat, de a jó anyaság mindenért kárpótol minket. Sajnos senki nem mesélte el nekünk anno, hogy a jó anya nem görcsös, merev szabályokat követő, stresszes nőnemű lény, aki önmagát feladva, rendületlenül próbál teljesíteni. Anyaként, a munkahelyen beosztottként vagy főnökként, otthon az ágyban is kellene, de persze ott nem nagyon megy. Néha, amikor nem sikerül magunkban lenyomni a saját szükségleteinket, akkor lelkiismeret-furdalástól terhesen elmegyünk egy jóga- vagy egy spinningórára, de még ott is telefonos készenlét van, mert elérhetőeknek kell lennünk. Bűntudattól terhesen vágtatunk haza, és már ötször megbántuk, hogy egyedül hagytuk a családot. Úgy érezzük, nélkülünk nem működik semmi, és titkon megígérjük magunknak, hogy többet nem csábulunk el, nem csinálunk privát időt.
Megy a verkli, a gyerekek nőnek. Már nem az visel meg, hogy a homokozóban éljük le a fél életünket, hanem a szülői értekezlet, netán az érettségi és az egyetemi továbbtanulás foglalkoztat bennünket. Ekkor már több időnk lenne magunkra, de ezt nem esik jól észrevenni. A gyerekek nőnek, mégis a beszélgetések helyett utasításokkal kontrollálunk.
A “hová mész?” és “mikor jössz?” kérdések záporoznak ahelyett, hogy megkérdezzük, “hogy vagy?”, és “mitől volt ma jó napod?”, vagy mesélnénk magunkról. Mesélnénk, ha lenne mit mesélnünk. De nincs.
Azt vesszük észre, hogy nem arra vágyunk esténként, hogy a párunkhoz bújjunk, vagy közös programot csináljunk, hanem még akkor is a gyerekekkel foglalkozunk, amikor ők hajnalig buliznak. Nem tudunk kiszakadni, bár
már titkon bennünk van a félelem, mi lesz akkor, ha már nem itthon laknak majd? Mi lesz akkor, ha több időnk lesz kettesben a párunkkal? Mit fogunk egymással kezdeni? Ott dobol a kegyetlen kérdés bennünk: egyáltalán mit kezdek majd magammal, amikor már a gyerekeknek nem lesz szükségük rám?
Érezzük, hogy lassan közeleg az öregkor, rettegünk is tőle
Aztán már tényleg nem lesz szükségük ránk. Ott maradunk töméntelen idővel, fáradtan, azt érezve, feláldoztuk az életünket. Lehetne és kellene kezdeni magunkkal valamit, amire mindig is vágytunk. Már nem csak negyedévente egy jógaórát engedhetünk meg magunknak, hanem heti hármat. De elképzelni sem tudjuk, hogy képesek vagyunk rá.
Érezzük, hogy lassan közeleg az öregkor, rettegünk is tőle. Elmarad a menstruációnk, jönnek a hőhullámok, muszáj szembesülni azzal, hogy vége a fiatalságunknak. Állunk a tükör előtt, és nem tudjuk, ki ez a nő ott szemben velünk.
Rossz érzés marcangol belülről. Szeretnénk az időt visszafordítani, szeretnénk az anyaságot újraélni, hiszen ez tűnt az egyetlen örömforrásnak.
De nem lehet. Nem találjuk a helyünket, persze a párunk sem. Kiürült kapcsolat, hiszen a gyerekek megszületése után mindketten a gyerekeknek éltünk. Együtt, mégis külön, csakis a gyerekek léteztek. Belegondolni sem merünk, vajon hová tűnt a kapcsolatunkból a szex? Mióta nem érintettük egymást? Hogyan kezdjük el újra kettesben maradva tengernyi elszalasztott lehetőséggel a hátunk mögött?
Hogyan kell egymást szeretni, ha magunkat sem tudjuk?
Álmodunk arról, hogy a szétolvadt, rozoga tortánk ismét egész és szép. Cukormáz van a tetején, marcipánfigurákkal és virágokkal. A gyertyát mi tesszük rá mosolyogva, miközben látjuk benne magunkat. Érezzük magunkban a vitalitást, és elképzeljük, hogy elutazunk. A gondokat itthon hagyjuk, hiszen megtehetjük már. Már mindent megtehetünk. Álmunkban közeledni merünk a férjünkhöz, finoman, magától értetődően, ő boldogan ölel és szeretkezünk. Nőnek érezzük magunkat és közös tervekről beszélgetünk.
Új fejezet kezdődik az életünkben. A második fiatalkor, célokkal, küzdelemmel, sikerekkel, beteljesüléssel. Bizonyosságot érzünk, és nem kérdés az, vajon sikerül-e. Szabadság van, a bennünk rejlő erő felfedezése egy önfeledt szárnyalás. Bűntudat nélkül érezhetjük jól magunkat. A világ kitágul, és mi otthon vagyunk benne, mert otthon vagyunk önmagunkban.
Álmunkban, ha visszanézünk az életünkre, elégedettek vagyunk. Tisztességgel neveltünk fel gyerekeket, és még maradt időnk ábrándozni és vágyakozni. Álmunkban van bátorságunk megvalósítani is, amire hosszú évekig nem volt lehetőségünk. Ettől úgy érezzük, boldogan halunk meg, és érdemes volt élni. Visszanézünk és elégedettek vagyunk. Mosolygunk és mosolyra késztetünk másokat is.
Elmondjuk, hogy jó dolog megöregedni és az öregkornak is vannak szépségei. Az elégedett öregkornak, amikor érezzük, hogy teljes életet éltünk. Küzdöttünk, szerettünk, éreztünk, építettünk, néha romboltunk, és bejártunk egy szép, kacskaringókkal teli hosszú utat. Bölcsekké váltunk, mosolygós öreg bölcsekké, akinek a ráncaiban ott lakik a világ.
Álmunkban.
Aztán felébredünk, és valóra akarjuk váltani az álmainkat. Kezdünk magunkra figyelni, hirtelen fontosak leszünk önmagunknak. Zakatol a fejünkben, hogy nem késő, még semmiről nem késtünk el. Még mindig neki lehet kezdeni az álmaink megvalósításának. Nemcsak magunkért, hanem a gyermekeinkért is, akik egy teljes életet élő anyára vágynak, akiknek ez a minta is egy életre szól.
***
“Tudod, Anya, te vagy az élő példa arra, hogy bármikor lehet újat tanulni és váltani. Jó látni, hogy bátor voltál, hittél magadban és megvalósítottad, amit mindig is szerettél volna. Boldog vagy, és ettől én is boldog vagyok.”
***
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
Olvass még újrakezdésről, életközépi válságról az NLCafén:
- “Kezdjetek el élni…” – három nő, aki nem félt kitörni a taposómalomból
- Az életközépi válság új arcai
- Új élet negyvenen túl
- 10 idézet újrakezdéshez
