Helló, mellrák!
Itt növekszel a mellemben, rosszindulatúan, már szemmel látható vagy, sőt a hónaljamban is elhelyeztél egy csomót. Terjeszkedsz, belülről felzabálsz. Te én vagyok. A sejtjeimből állsz. A saját testemből vagy, és most halálra akarsz ítélni. A test kinyírja önmagát.
Miért engem választottál? Három gyerekkel, egyedülálló anyaként szerinted unalmas volt az életem?
Kellett valami nagy és sokkoló dobás, amivel felrázod a napjaimat? Miért pont én? Miért pont most, 37 évesen? Miért, miért, miért?
Figyelj, beszélnem kell veled. Tudd, hogy nem fogom magam könnyen adni, nem vagyok az az áldozatfajta.
Nem leszek az, aki némán, csendben szenved és aláveti magát neked. Nem mondok le ilyen könnyen az életemről. A legkisebbik lányom még csak másfél éves, ugye nem gondoltad komolyan, hogy elvihetsz engem azelőtt, hogy látnám felnőni. Még épp csak annyit tud mondani, hogy anya, még ott a feltétlen bizalom a szemében, nem okozhatok neki ekkora fájdalmat, hogy úgy kelljen felnőnie, hogy nem is emlékszik az anyukájára.
Ahogy nem okozhatok ilyen szenvedést a nagy lányaimnak sem a maguk 10 és 12 évével. Ki fogja a kezüket, ki készíti fel őket a női lét szépségeire, ha nem én? Látni akarom őket, ahogy leérettségiznek, pályát választanak. Meg akarom hallgatni minden szívfájdalmukat, amikor az első szerelmi csalódáson átesnek. Én akarok lenni az, aki simogatja a fejüket és megöleli őket még 18 évesen is. Anyák napi ajándékokat akarok kapni még 60 év múlva is. Nekem kell főznöm a vasárnapi ebédeket. Meg akarom ismerni a férjeiket, az unokáimat, sőt mindent meg fogok tenni, hogy még a dédunokáimmal is játszhassak. Nem vihetsz el tőlük, nem maradhatnak ilyen fiatalon félárvák.
Nem veszthetik el az anyjukat, egyszerűen nem teheted ezt velük. Dolgom van, nem érek rá meghalni.
Tudom, hogy biztos vastagon benne vagyok, hogy kifejlődtél. Nem egy tőlem független idegen test vagy, a létezésednek az én lelkemben is megvannak a maga okai. Azt megígérhetem, hogy mindet fel fogom deríteni, nem hagyok egy tüskét sem magamban. Biztos lehetsz benne, hogy minden eszközzel azon leszek, hogy eltűnj belőlem. Az onkológusom már megtervezte, hogyan kell téged eltávolítani. Ne bántódj meg, hogy mérgekkel fog bombázni és a kemoterápiával már a műtét előtt megpróbál kiirtani a testemből. Nekem is rossz lesz, nemcsak neked. De nekem van miért élnem, neked pedig nincs. Van miért küzdenem, neked pedig van miért meghalnod.
Működj együtt velem, állj az én oldalamra, és kérlek, kezdj el zsugorodni szépen. Ne ragaszkodj ennyire hozzám. Most túl gyorsan nősz, azt mondják, osztódsz, és már elfoglaltad a fél mellemet. “Kisalmányi” daganat vagy, a legrosszabb fajtából. Állj meg, ne terjeszkedj tovább. Hagyd békén, kérlek, a többi szervemet, hónaljamat, csontomat, agyamat, tüdőmet. Térj jobb belátásra, lásd, hogy mindketten nem élhetjük túl. Nincs bennem düh, nem haragszom rád, csak nem akarom, hogy elvedd tőlem azt az egyet, ami számít: az életemet. Ezt igazán megérthetnéd és eltűnhetnél belőlem minél gyorsabban.
Az sem érdekel, hogy veled együtt levágják a mellemet is. Vagy mindkettőt. Tőlem aztán vigyék, mellel vagy anélkül, én még ugyanaz az ember leszek.
Amióta megtudtam, hogy létezel, búcsúzom a melleimtől, szívhez szóló gyászbeszédet is mondtam már nekik, alig várom, hogy eltűnjenek. Nem baj, tényleg nem. Nem vagyok hajlandó azon töprengeni, hogy mi lesz így a nőiségemmel. Ha nem lennék úrinő, azt mondanám, így, csupa nagybetűvel, egyben, hogy “KINEMSZARJALE?”.
Nem fogok tetszeni mell nélkül senkinek? Állok elébe. Nem vehetek fel kivágott felsőt? Legyen úgy. Csak hadd lélegezzek tovább, hadd keljek fel minden reggel morogva, hogy már megint dolgozni kell, és hadd neveljem fel az én kicsikéimet.
Szeretnék még sokat veszekedni, nevetni, aggódni, szeretni. Mellek nélkül is jó lesz, nem fogok hisztizni miattuk, ígérem.
A diagnózis óta nézem a nőket és a melleiket. Sosem figyeltem még ennyire mások melleire, most viszont óhatatlanul mindegyikről eszembe jut, hogy vajon neki egészséges? Vagy neki is van benne halálos daganat? Irigykedem mindenkire, akinek eltelik úgy az egész élete, hogy nem kell szembenéznie a rákkal.
Most már tudom, mennyire szerencsés voltam, hogy életem eddigi 37 évében egészségesen és rákmentesen élhettem.
Minden napért utólag vagyok hálás. Minden eddigi napomat megköszönöm a testemnek. Adj még több napot, amiért hálát mondhatok. Rajtad kívül nem tudom, kivel beszélhetném meg ezt a dolgot. Te és az immunrendszerem vagytok a helyzet megoldása. Ha jól tudunk együttműködni, akkor minden rendben lesz. De ha továbbra is ellenem dolgozol, akkor mind belehalunk.
A végsőkig fogok harcolni, nem érdekel, milyen áron. Én leszek az a buldog, aki ráharap az életre és nem engedi el.
Foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, ha kell, céklalevet iszom negyven napig, belecsöpögtethetik a mérgeket az orvosok az ereimbe, sugárral bombázhatnak és azt operálnak ki belőlem, amit akarnak. Soha nem volt még ekkora tétje egy harcomnak sem. Tudom, hogy nem lesz egyszerű menet, de nem jó emberrel kezdtél ki, mert ha valaki, akkor én véghez viszem, elérem a célom, engem nem törsz meg és nem viszel magaddal. Itt vagyok, készen állok, megküzdök veled, és meglásd, akárhogy is, de én kerülök ki győztesen.
A történetemet tovább írom az Anyám borogass! blogon.
“Nem adok esélyt a kemoterápiának, inkább saját döntésből megszabadultam a hajamtól.”
Olvass többet a mellrákról:
- A mellrák egy ritka tünetére figyelmeztet a kétgyermekes anyuka
- Rutinellenőrzéssel a mellrák ellen
- A mellrák kezelésének lehetőségei
