Csalódást kell okoznom, nem szállt le angyal a vállamra és nem csöpögök a szeretettől már csak a karácsony gondolatára is. Abszolút igaz, hogy átértékelődött bennem minden, például a karácsony is, csak épp kicsit másképp, nem az áhítat irányába. A karácsony átváltozott ugyanolyan nappá, mint az összes többi nap számomra. Nem jelent többet, mint egy átlagos szabad hétvége, amit a gyerekeimmel tölthetek.
Amikor megtudod, hogy rákos vagy, akkor nem tudod elkerülni, hogy szembenézz a halállal. Minden nap úgy ébredsz fel, hogy vajon mennyi időd van még.
Nekem mennyi időm van? Most jól vagyok, kapom a kezeléseket, de mi van, ha jövő ilyenkorra már csak emlék leszek? A rákkal azt a tudatot is megkaptam, hogy nincs végtelen időm, amit pazarolhatnék bele a világba.
Nincs annyi időm, hogy ne legyen minden nap ünnepnap.
És minden ünnepnap hétköznap. Elmosódott a határ a hétköznap és ünnep között.
Mindegy, hogy karácsony van, mindegy, hogy most épp az a dolgom, hogy megajándékozzam a szeretteimet – amit mellesleg imádok ebben az ünnepben –, mindegy, hogy most rántott halat fogok sütni. Ugyanolyan örömmel jár együtt a karácsony, mint a hétfő este, amikor bundás kenyeret készítettem a gyerekeknek vacsorára, leszidtam a nagy lányomat, mert beírást kapott, hogy zavarja az órát, és igyekeztem meggyőzni a lila fejjel hisztiző kétévesemet, hogy nem a világ tragédiája az, hogy a macska nem hajlandó hagyni neki, hogy húzza a farkát.
A tegnap estében, a mai reggelben, a mostani pillanatban és a mindjárt- itt-van-karácsonyban ugyanaz van számomra: még élek. Ma még élek, ma még itt vagyok, ma még meg tudom ölelni az én kicsikéimet, és még tudok nekik kavarni egy kakaót reggel, amikor morogva kikászálódnak az ágyukból.
Mi ez, ha nem minden nap karácsony?
Nekem karácsony van, amikor a legkisebb azt mondja, hogy “anyucika”, és még félrebeszél, cipő helyett “picőt” mond, és azt a “lábomra” veszi fel. Annyira édes, hogy meg kell zabálni. És annyira szerencsésnek érzem magam, hogy mindezt átélhetem vele, hogy szavakba önteni nem is lehet. Még akkor is én vagyok a világ legszerencsésebb anyukája, amikor a középső gyerekemre panaszkodnak az iskolában, mert egy büdös kölök, aki folyton dumál órán. Vagy amikor a nagy lányom úgy jön haza, hogy rajzból egyest kapott, pedig ha valamihez, akkor a rajzhoz van tehetsége.
Azért, mert mindez azt jelenti, hogy velük lehetek, veszekedhetek, mosolyoghatok, sírhatok és megölelhetem őket. Miért lenne más a karácsony, mint ezek a napok? Ugyanaz, csak feldíszítjük. Mi ugyanazok vagyunk, csak szép ruhát veszünk. Az ajándékok miatt lehet különleges, de abban is az öröm a lényeg, látni az arcukon, hogyan lepődnek meg és ujjonganak, ahogy kibontják a csomagokat.
Látom, ahogy az emberek fejvesztve rohangálnak ajándékok után, ahogy egymást tapossák. Olvasom, hogy lerohadt a posta a sok csomag miatt, és őrület van az amúgy kihalt plázákban. Ülök itt a kis székemben, és már nem értem.
Ilyen voltam én is, mentem, rohantam, mert mégis, karácsony jön, ilyenkor az a dolgunk, hogy tülekedjünk az IKEA-ban, és rohamozzuk meg a boltokat, ez az élet rendje, hogy a nyolcvanhatodik plüsspónit is megvegyük szemünk fényének, aki nyilván oda meg vissza lesz a karácsonyi ajándékaitól. Listákat gyártunk, vért izzadunk, hogy kinek milyen ajándékot vegyünk, “jó lesz ez a gyertya a mamának, csak legyen valami neki is a fa alatt”. A karácsony őrületté vált. Most már nekem más.
Már nem őrülök meg a karácsonytól. Olyan nappá vált, amikor teljesítem a gyerekek pár titkos vágyálmát.
Az egyik megkapja azt a hátizsákot, amiért már fél éve nyíg, a másik pedig olyan e-könyv-olvasót, amit rég szeretne. A legkisebb pedig még azt sem tudja, merre van arccal előre, nemhogy a karácsonyt értené, úgyhogy ennek megfelelően kívánságlistája sincs, ezért olyan játékot kap, ami szerintem jó lesz neki.
Egyiküknek sem lesz milliónyi ajándéka, épp csak két-három csomag, de az olyan, amitől elsírják magukat örömükben. Mert most már erről szól ez az egész karácsonyosdi: örömet szerezni, nem kötelességből, nem úgy, hogy ez is egy letudandó feladat az életemben, hanem úgy, hogy én is meg a gyerekeim is örüljünk neki.
Épp ezért lesz a karácsonyi menü is pont olyan nálunk, amiben senkinek sem kell megszakadni. Olyan lesz, amit mindenki szeret. Kit érdekelnek a hagyományok, ha a töltött káposztának még a szagát sem bírja az én három csemetém? Vagy ha számomra a bejglisütés felér egy komplett tortúrával.
Amit megtanultam ebből a betegségből, az az, hogy nem érek rá arra, hogy olyan dolgokkal töltsem el az értékes időmet, amiket utálok csinálni.
A karácsonyt sem akarom elrontani magunknak azzal, hogy előtte hetekig az agybajt kapjuk mind az ajándékok, sütés-főzés, takarítás, díszítés miatt. Pont annyira lesz tisztaság, pont annyira lesz díszes, és pont annyi finomság lesz az asztalon, amennyire kedvünk lesz. Közösen készítjük a menüt, megsütjük a magunk kis béna sütijét úgy, hogy közben leejtik a gyerekek a kőre a tojást, és a kicsi hisztériázik, amiért a gonosz anyja nem engedi, hogy szétszórja a lisztet.
Feldíszítjük a lakást és a fát együtt, közben nosztalgiázunk, hogy azt a díszt még a legnagyobb lányom rágta meg, 12 évvel ezelőtt, aki biztos duzzogni fog, mert nem hagyom, hogy mobilozzon, hanem hülye díszeket kell aggatnia a karácsonyfára. Cseppet sem lesz sem idilli, sem csendes, sem pedig veszekedésektől mentes, de a miénk lesz, mert együtt csináljuk, családként.
Mert végül is mi más lenne a karácsony lényege, mint az, hogy együtt vagyunk, a gyerekek felgyújtják a nappalit a csillagszórókkal, és egész este le sem lehet vakarni magunkról őket, mert jönnek a játékaikkal. Épp olyan, mint egy átlagos hétfő délután, csak egy kicsivel több sütivel.
Lehet, hogy az utolsó karácsonyom, de biztos, hogy nem lesz ettől szomorú.
Sőt azt hiszem, az idei lesz életünk legjobb karácsonya, mert most tényleg csak az számít, hogy mind itt vagyunk egymásnak még valameddig.
