Nagyjából a Bechdel-tesztet csinálta meg egy anyuka és kislánya egy találomra kiszúrt könyvtári polc mesekönyv-kínálatával, azaz azt vizsgálták, hány olyan mesekönyv van, amiben van női főhős, azok a női hősök megszólalnak, és beszédük tárgya nem egy férfi, hanem saját gondolataikról, érzéseikről is szó esik.
Először elvették a polcokról azokat a könyveket, amelyekben nincs férfi főhős – ilyenből összesen három darab volt. Aztán jöttek azok a mesekönyvek, amikben nincs női főhős: ezek már sokkal jobban megritkították a polcot: 79 könyvet távolítottak el.
Ezután megnézték, hogy hány olyan könyv van, amiben ugyan van női hős, de nem szólal meg: 141 a végeredmény. Végül pedig a beszélő női hősöket mozgató mesekönyvek közül melyikek azok, amelyek nem a herceget váró királylányról szólnak, szóval elvették az összes hercegnős mesekönyvet is. A végeredmény sokkoló – szinte alig maradt kislányoknak szóló mesekönyv, ami megfelel egy alapvető feminista kritikai rendszernek. Míg a fiúk a fikciós történeteken keresztül űrhajósok, tudósok, világmegmentő harcosok és robotok bőrébe bújhatnak, addig a kislányoknak csak a hercegre váró nők maradnak.
Tényleg így kéne felnőnie a kislányoknak?
