Borzasztóan divatosak lettek az utóbbi időben a levél sok évvel ezelőtti önmagamhoz témájú írások. Ilyenek vagyunk, szeretünk nosztalgiázni, sokszor merengünk azon, másképp csinálnánk-e valamit, ha mondjuk hirtelen pár esztendőt visszarepülhetnénk az időben. Én azt hiszem, nem változtatnék semmin. Na, nem mintha csupa idilli dolog történt volna velem – tragédiák, csalódások, és olyan kemény helyzetek is adódtak, amiket nem hiszem, hogy kibírnék ép ésszel még egyszer. Viszont olyan fontos tapasztalatokra tettem szert, amelyekből életem végéig táplálkozhatok, és ha sokára is, de megtaláltam azt a férfit, akivel minden valószínűség szerint együtt toljuk majd a bringánkat a nyugdíjkorhatárig – és tovább, amíg lesz bennünk szufla.
De az út, ami elvezetett hozzá igencsak rögös volt.
Ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy életem párját egy internetes társkereső oldalon fogom megtalálni, valószínűleg körberöhögöm. Öntudatos, optimista és egyre kevésbé naiv médiamunkásként meg voltam róla győződve, hogy netes ismerkedéssel maximum egy éjszakás kalandok nyerhetők, és különben is fülig szerelmes voltam az akkori páromba – abszolút hosszú távon gondolkodtam a kapcsolatunkról. Aztán persze az élet másképp hozta.
Volt minden: éjszakai kimaradozás, szakítás, kibékülés, megcsalás, belehalás. Csupa olyan dolog, amit pokoli átélni ott és akkor, viszont baromi erős mementóként segítenek a jövőben, hogy az ember újra ugyanazokba a zsákutcákba ne sétáljon be. Tűröd egy darabig a megaláztatásokat, megpróbálod meggyőzni magad, hogy a te készülékedben van a hiba, de aztán egyszer csak eljön a pillanat, amikor felülkerekedik benned az életösztön, és lépsz.
Nekem kábáé fél évbe telt eljutni erre a pontra, de akkor aztán borítottam mindent: kidobtam a pasit, felmondtam az albérletemet, hogy semmi ne emlékeztessen rá, és elkezdtem új munkahelyet keresni, mert többé-kevésbé együtt is dolgoztunk. És két hónap múlva már egy másik szerkesztőségben kezdtem a hajnali műszakokat és egy másik lakásban hajtottam esténként álomra a fejem – szigorúan egyedül. Ez volt az első dolog, amit nagyon komolyan elhatároztam: hogy addig nem kezdek egyetlen férfival sem, amíg nem érzem száz százalékosan gyógyultnak magam.
Pont egy évbe telt, mire egyáltalán gondolkodni tudtam arra, hogy jó volna, ha megint megoszthatnám az életemet valakivel. És mivel nem álltak sorban az ajtóm előtt a szóba jöhető alanyok, pár hét hezitálás és némi barátnői unszolás után rászántam magam, és regisztráltam egy társkereső oldalon. Nyilván elolvastam jó pár cikket a témáról, de törvényszerű volt, hogy így is hibázzak – rögtön az elején jó érzékkel sikerült is belefutnom egy lábfetisisztába, meg is fogadtam, hogy egy ideig pihentetem a randizás dolgot.
De nem adtam fel, az első sokk után elkezdtem azon gondolkodni, hol rontottam el. És a válasz rém egyszerű volt: nem bíztam az ösztöneimben. Már amikor telefonon megbeszéltük a randit, sejtettem, hogy mire számíthatok, hiszen az illető búcsúzóul benyögte a kulcskérdést: “És mondd csak, mi a lábméreted?” De végül mégis elmentem a megbeszélt randevúra, hogy legalább valami tapasztalatom legyen. És nem mondom, hogy belehaltam, csak éppenséggel totál fölöslegesen pocsékoltam az időmet, és szereztem egy kellemetlen élményt – valószínűleg mindkettőnknek.
Részlet a Kutyátlanok kíméljenek című filmből
És ez luxus, ezért megfogadtam, hogy a továbbiakban sokkal módszeresebb leszek. Kialakítottam a saját randiszabályzatomat:
1. Nem futok fölösleges köröket
Ha valaki a levele és a küldött képe alapján nem mozdít meg bennem semmit, megköszönöm az érdeklődést és nem megyek bele a levelezésbe. Egyszerűen azért, hogy ne raboljam egyikünk idejét se fölösleges tiszteletkörökkel. Persze volt, aki ezen úgy megsértődött, hogy le is tiltott azon nyomban, de ezzel csak igazolta a döntésemet.
2. Nem levelezek senkivel egy hétnél tovább
Ha ennyi idő alatt nem jutunk el a randiig, akkor ott valami gyanús. Ennyi idő elég kell, hogy legyen arra, hogy eldöntsük, akarjuk-e egymást 3 dimenzióban is megtapasztalni.
3. Ha nincs a pasinak ötlete, hogy hol találkozzunk, akkor a jól bevált helyemre viszem.
Volt egy hangulatos kávézó viszonylag közel a lakhelyemhez, amit erre a célra pécéztem ki. Ittam egy capuccinót, és bejött a hely hangulata. Ha jól emlékszem, 4-5 alkalommal voltam ott, és csak netes randizásra használtam a helyet. Az ismerős közeg kellő magabiztosságot adott ahhoz, hogy el tudjam engedni magam, így általában könnyen túlestünk az első két-három feszélyezett percen.
4. Mindig tíz perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem.
Így mire a partner megérkezett, már kényelmesen elhelyezkedtem, rendeltem, és nyugodtan tudtam szemlélődni, megfigyeltem, milyen a pasi fellépése, mennyire kellemes jelenség. Köszön-e, amikor belép, hogyan köszön, mosolyog-e, mer-e a szemembe nézni…
Részlet a Kutyátlanok kíméljenek című filmből
5. Laza maradok
Igyekeztem nem komoly randiként, hanem laza és kötetlen ismerkedő beszélgetésként tekinteni a találkozókra. Nem próbáltam a pasikat a születendő gyerekeim apjaként elképzelni, és amennyire csak tudtam, elengedtem a külsőségeket, hogy az illető személyiségére figyelhessek, úgyis az fog majd meg – ha egyáltalán. Ez arra volt jó, hogy nem éreztem úgy, hogy tétje van a találkozásnak, egyszerűen csak beszélgettem – és egyébként tök sok érdekes embert ismertem meg.
6. Ha kiderül, hogy az anyjával él, nincs második randi
Ehhez nagyon erősen tartottam magam.
Van, aki nem bírja a kockákat, van, aki kikészül a művészlelkektől, engem meg anyuci pici fiai csinálnak ki. Eldöntöttem, hogy soha többet nem kezdek olyan férfival, aki 35 fölött még mindig a szüleivel él. Egyszerűen elegem lett a felelősséget vállalni képtelen, anyuka szoknyáján lebzselő nyimnyám figurákból, amilyenekhez többször is volt szerencsém. Köszönöm, de engem többet senki ne próbáljon meggyőzni arról, hogy a szülőkkel élni igazából nagyon kényelmes és költséghatékony (!) dolog. Oké, elfogadom. Viszlát!
7. Nem folytatok párhuzamos levelezéseket
Ez a pont volt az a banánhéj, amin akár el is csúszhatott volna a jövőm, de szerencsére nem így lett.
Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor Péter először írt. A levele teljesen szimpatikus volt, se túl sok, se túl kevés, de azért egy szolíd bókra is futotta. És amikor megnyitottam a képét, rögtön megragadott a tekintete. Olyan őszinte tisztaság sugárzott belőle, ami mélységes vonzalmat indított el bennem. Éreztem, valószínűleg dolgunk van egymással, de nem válaszoltam neki, hiszen épp levelezésben voltam Valaki Mással. Miután aztán Valaki Más két nap múlva közölte, hogy sajnálja, de ő mégsincs készen az ismerkedésre, visszaírtam Péternek. És onnantól ment minden, mint a karikacsapás.
Öt levélváltás után randiztunk először. Nem felejtem el, ahogy egy szál rózsával megjelent a Deák téren. Elegáns volt, férfias és természetes. Mondjuk nagy zavarában először azt sem tudta hirtelen, merre van a borbár, ahova vinni akar, de végül csak odaértünk, és ahogy beléptünk az ajtón, egyből magára talált. Borászként hazai pályán érezte magát, megcsillogtathatta a szakmai tudását, a humorát, és egyből sínen volt a beszélgetés. Hazaért. És én is úgy érzem, hazaértem, mióta mellette vagyok.
Ez éppen négy évvel ezelőtt történt. Nem siettünk el semmit, tudtuk, hogy tétje van, nem akartunk kapkodni. Másfél év múlva költöztünk össze, addig csak tanultuk egymást és gyűjtöttük az élményeket.
Volt-e olyan, hogy elbizonytalanodtam?
Persze. Úgy egy éve lehettünk együtt, amikor volt egy hullámvölgyem. Ez volt az az időszak, amikorra elillannt az újdonság varázsa, és észrevettem az első olyan dolgokat, amiket már nem feltétlenül imádtam benne. Például azt, hogy más a tempónk. Én lefutok egy maratont, mire ő felkel a fotelból. Voltak pillanatok, amikor ez zavart. Annyira, hogy elkezdtem kicsit begubózni. Többet akartam egyedül lenni, hogy nyugodtan átgondolhassam kettőnk dolgát. “Biztosan akarom én ezt? Készen állok egy újabb hosszútávú kapcsolatra? És mi van, ha ennek is pofára esés lesz majd a vége?” – csak ezek a kérdések zakatoltak az agyamban.
Aztán egy reggel úgy ébredtem, hogy pontosan tudtam a választ. Rá kellett jönnöm, hogy egy percig sem benne voltam bizonytalan, hanem saját magamban.Tökösnek kell lenni, nem hezitálhatok egész életemben. Ha állandóan, mindent túlagyalok, és mindenben a hibát keresem, azzal azt fogom elérni, hogy elszalasztom a legjobb dolgokat az életben. Most itt ez a férfi, engem akar. Szeretjük egymást. Túl komótos, sokszor ügyetlen, és mindig biztonsági játékot játszik.
Hát tényleg akarom én ezt?!
Igen, akarom. Kimondtam hangosan is, hogy érezzem a súlyát. Aztán egy év múlva kimondtam megint bőgve, amikor egy kékköves gyűrűt varázsolt elő egy kagylóból, miközben épp a Földközi-tengerben lebegtünk. És ha minden a terveink szerint megy, egy év múlva kimondom újra.
Lehet mondani sok mindent a netes társkeresésre – túl direkt, húspiac, nem életszerű, nem elég spontán, egy csomó őrült leselkedik ránk… Ez mind igaz, de nem csak a világhálón van így. Ha okosan használja az ember az internetes társkeresőket, nagyon is van remény, hiszen rengeteg érdekes emberrel ismerkedhetünk meg. És bár én is nehezen vettem rá magam, hogy belevágjak, de ma már áldom az eszemet, hogy megtettem. Ha nem így lett volna, talán sosem találom meg azt az embert, aki mellett nincs már bennem megfelelési kényszer, nincs elvágyódás, és nincsenek kérdések. Minden a helyére került. Végre otthon vagyok.
