Nehéz. Pontosan tudom. Hiszen három kiskorút próbálok terelgetni végtelen türelemmel, széles mosolyokkal tarkítva, határtalan szeretettel. Az én napom is csak huszonnégy órából áll, az én férjem is rengeteget dolgozik, a munkahelyemen a határidő engem is szorít, a háztartást nekem is vezetnem kell, én is folyton folyvást rohanok, az én segítségem is a nullával vetekszik, a gyerekeim bizony néha engem is kiborítanak, és nálam is előfordul, hogy nem alszom ki magam. Hidd el, én aztán átérzem a helyzeted, pontosan tudom, milyen kemény munka az anyaság! Bár nekem szerencsére megvan az a képességem, hogy hamar regenerálódom, és villámgyorsan újra az élet napos oldalára szökkenek, olyan kecsesen, amilyen kecsesen csak lehet ennyi gyerek mellett. Te hogy vagy ezzel? Mert
gyakran azt látom, hogy többségünk igenis szereti önmagát feláldozni az anyaság oltárán, s már saját maguk is rég elhiszik, hogy bizony jól áll nekik a mártírszerep.
A fenét áll jól! Mindenkinek vannak mélypontok az életében, de anyaként már-már kötelességünk elsőként meglátni a szépet, észrevenni a jót! Merthogy mindkettőből akad bőven.
Ugye te is így látod?
Képzeld, Csipi nagylányunk hamarosan ötéves lesz, Nuli kislányunk és Mimó kisfiunk pedig két és félévesek múltak. Édes kis banda! De ha az elejétől kezdve nem gyakorolnám minden nap több százszor a pozitív gondolkodást, akkor huszonnégy óránként egy újabb regényre való panaszlevelet fogalmazhatnék. Annyira bíztam az erőmben, olyan erősen hittem saját magamban, hogy eddig sikerült minimális nyafogással megélnem az összes közös pillanatot: mindkét terhességem csodásra sikerült, mindkét szülést túléltem, mindhárom gyerekem makkegészséges, egyedül is ügyesen zsonglőrködöm egyszerre két picivel meg egy kicsivel immáron több éve. Hát nem mindig arra vágytunk, hogy ők legyenek? Én nagyon. Ne rontsuk már el ennyi zsörtölődéssel! Ha jobban belegondolok, sokszor kisujjból kirázom ezt a tripla mamiskodást, nem nagy kunszt.
Aztán persze olyan is van, amikor este úgy dőlök be az ágyba, hogy fogalmam sincs, másnap végig tudom-e csinálni.
Ovisokat megszégyenítő módon bőgök a férjemnek, amiért bitang nehéz egyszerre háromfelé figyelni, három irányba rohanni, hármat vigasztalni, hárommal együtt örülni, háromnak egy időben kielégíteni mindenféle igényét. Közben hetek óta nem mostam hajat, óránként rakom rendbe az otthonunkat, csak éjszaka van időm dolgozni, még a kutyánkkal is többet foglalkozom, mint szegény férjemmel, és a barátnőmmel egy rövid telefonbeszélgetést miattam napokig egyeztetünk. A gyerekeink képesek azon összeveszni, hogy ki melyik szereplő legyen a kedvenc meséjükből, valamelyiküknek mindig akkor kell kakilnia, amikor végre rózsaszín műanyag kanállal megebédelném a pókemberes tányér maradékát. Több időt töltünk a játszótéren meg az állatkertben, mint otthon, és bármilyen sebesen szaladok, sosem érem utol magam. Nuli csak pöttyös, pörgős szoknyát hajlandó fölvenni, Mimó csak harminc darab kisautóval hajlandó elindulni, Csipi pedig még este fél 10-kor sem álmos.
Ha nem felejtek el belenézni abba az óriási tükörbe, nem látok mást, mint egy leharcolt családanyát, aki egy valóságos, két lábon járó születésszabályozás a társadalom szemében. Ismerős érzések, igaz?
Néha van az a perc, amikor te is úgy érzed, az egész világ ellened fordult? Legyünk őszinték: egy kicsit jólesik magadat sajnálni. Megértem.
Leültetem Nagyobbacskát rajzolni, a Csöppeket szemérmetlenül a tévé elé pakolom, én pedig lerogyok a fotelba (még mindig pizsamában), szorongatom a rég kihűlt kávém, és összeráncolt szemöldökkel nézek magam elé, majd elégedetten elújságolom a barátnőmnek, hogy nekem milyen rossz. Valld be, hogy te is szoktál ilyet!
A következő percben mégis megrázom magam, felöltözöm, összekapom a gyerekeket, hagyom a francba a teregetést, a porszívózást, és elindulok velük sétálni. Semmi kedvem hozzá, azt viszont
nem tehetem meg, hogy egész nap búvalbélelt fejjel magamban dühöngjek egy sarokban. Nem is akarom! És te sem. Választani kell. Úgyhogy a fenébe a panaszáradattal!
Hát láttál te már olyan gyönyörű gyerekeket, mint a sajátjaid? Ugye milyen okosak és tüneményesek? Senki nem tud olyan szorosan ölelni, mint ők, és nincs ember a Földön, akinek annyira hangosan cuppanna a puszija, mint az övék.
Olyan jó nézni őket, amikor együtt játszanak, és hiába alszanak végig minden éjszakát, én egyet sem tudok, mert többször is felébredek, hogy bennük gyönyörködhessem. Neked is ez a hobbid? Igen, néha egymásnak esnek, de utána mindig kibékülnek és annyira bájosan fognak össze ellenem, hogy azt nem lehet nem szeretni. Velük olyan vicces minden párbeszéd, olyan izgalmas az állatkertben sétálni ötvenkettedjére is, és tulajdonképp már az én szívemhez is hozzánőtt a 74-es troli, amire mindennap fel kell szállni a kedvükért.
Tudom, a dackorszak valóságos purgatórium, de egyszer ennek is vége lesz. Kit érdekel? Sokkal fontosabb, hogy a napom fénypontja mindig az esti, közös meseolvasás, amikor mindannyian összebújunk. Van asztalunk, amit mindannyian körbeülhetünk, és van hol elaludnunk. Együtt. Gond nélkül meg tudom venni a kilencedik kukásautót, a hatodik sellőbarbit és a nyolcvanharmadik mesekönyvet. Nyáron mehetünk strandra és vidékre, télen szánkózhatunk és hóembert építhetünk. Tavasszal nem győzzük számolgatni a színes bodobácsokat, ősszel pedig minden nap gyűjthetünk több tucat szivárványszínű falevelet. Kicsattanunk az egészségtől. A férjemnek és nekem is van munkánk, a jövő hónapban pedig majd beiktatunk egy röpke randit.
Tudod mi létfontosságú? Amikor azt mondja a három kis utódunk: “szeretlek”! Ez annyi energiát ad, amennyit tíz paksi atomerőmű sem tudna előállítani.
Gyönyörű életem van, minek is bosszankodom? Te se elégedetlenkedj! Most már láthatod, hogy nem olyan rossz belenézni abba az óriási tükörbe.
A vihar utáni napsütésben sok mindent átgondolhatunk. Magunk elé nézünk és ezt látjuk: hosszú percekig három darab varázslatot, ahogy kuncogva, nagy egyetértésben szemlélik a selymes levelű csacsifület. Mi bajunk is van? Semmi. Kár lenne ragozni.
Persze vannak napok, amikor nem jókedvünkben mosolygunk, és szívesen fürdőzünk az áldozat szerepében. Ki nem? Mindenkinek jár. Neked is, nekem is. De aztán kötelező békét kötni. Magunkkal. Tessék tajtékozni, kiborulni, sírni, toporzékolni, földhöz vágni az amúgy is csorba bögrét! De aztán tessék megnyugodni, lecsillapodni, rendet rakni, örülni, megosztani mindenkivel, hogy milyen szerencsés vagy!
Nevess saját magadon, mosolyogj sokat, értékeld a fergeteges gyerkőceid, a szuper férjed, tökéletesen tökéletlen önmagad!
Szeresd az életed! Minden nap.
Én már kezdem is. Neked is ideje lenne. Hajrá!
