Szülőként úgy gondolom, hogy a gyerekeim iránti szeretet az egyetlen olyan érzés az életben, amely soha nem múlik el. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy hibátlannak látom őket, vagy nem haragszom időnként rájuk, de úgy gondolom, hogy egész életemben felelős vagyok és leszek értük, és nem történhet semmi olyan köztünk, amiért kevésbé szeretném őket. És nem hiszem, hogy a legtöbb szülő ne érezne ugyanígy, szerintem ez teljesen normális. Éppen ezért lep meg annyira, amikor egy szülő szarik a gyerekére, nem érdekli a sorsa, és nem tölt vele időt, nem szán semmilyen szerepet magának a gyereke életében.
“A barátnőm lassan kilenc éve vált el a férjétől, akivel hét évig jártak együtt, mielőtt összeházasodtak, és három év múlva született meg a kisfiuk. Tehát hosszú kapcsolat után, tervezetten született meg a gyerekük. Még nem volt féléves a kisfiú, mikor apa beleszeretett egy másik nőbe, és lelépett. A válás óta nagyon ritkán találkozik a gyerekkel, akkor is csak elhozza otthonról, leteszi a nagymamánál, majd a kötelező láthatás végén érte megy. Semmilyen közös időt nem tölt a saját gyerekével, sosem vitte el őt nyaralni, a szülinapján maximum telefonál, de azt is gyakran elfelejti. Felfoghatatlan számomra, aki nem vagyok szülő, hogy hogyan bánhat így valaki a saját gyerekével. Amikor ez a kisfiú felnő, akkor mit fog gondolni az apjáról? Szerintem már most is megvan a véleménye róla…”
Sajnos, az sem ritkaság, amikor az apa a kötelező láthatásra sem tart igényt, és a gyerektartás megítélt összegét sem fizeti. Anikóék pont így jártak.
“Két közös fiunk van, szerencsére mindketten felnőttek már, de kiskorukban egyáltalán nem volt könnyű eltartani őket, és felnevelni egy fizetésből. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk mennyire csalódottak voltak minden alkalommal, amikor nem jött az apjuk értük, és nem vitte el őket. Egy ideig telefonon ígérgette, aztán már nem is telefonált, csak évente egyszer vagy kétszer. Nagyon kevés volt a fizetése a válásunkkor, és 24 ezer forintot kellett volna összesen fizetnie havonta a fiai után, de ezt sem tette meg. Eleinte próbáltam kérni, hiszen nekem akkor is meg kell etetnem a fiúkat, ha ő nem akar fizetni, érveltem, kértem, hiszen nemcsak ételt, de ruhákat is vásárolnom kellett, de mindhiába. Aztán letettem róla. Mióta a fiúk felnőttek, egészen más a helyzet: mindig megkérdezik tőlem, hogy szükségem van-e valamire, segíthetnek-e valamiben. Nagyon rendes gyerekek, egy percre sem bántam meg a sok küszködést meg a másodállást. Mostanra rendszeresen találkoznak az apjukkal, ők érték el nála felnőttként, hogy időnként lássák egymást. Mindig sajnálni fogom, hogy a gyerekkorukból kimaradt az egyik szülőjük, de ezen már nem tudok változtatni, és akkor sem tudtam.”
Vannak olyan apák is, akik egyszer csak lelépnek, és soha többé nem térnek vissza. Függetlenül attól, hogy a gyerekük és a feleségük várja őket évekig.
“Az apám lement vásárolni, és soha többet nem jött haza. Se bű, se bá. Valahogy az anyukám kiderítette, hogy Ausztráliában él, elváltak, ő meg újranősült. Állítólag van két féltestvérem, két öcsém, de soha nem találkoztam velük, ahogy az apámmal sem azóta. Gyerekként nagyon hiányzott, felnőttként pedig már úgy gondolom, hogy nem érdemel meg egy gondolatot sem. Haragszom rá, cserben hagyott minket az anyukámmal, nagyon nehezen éltünk, ő pedig lelépett. Egyébként soha nem derült ki, hogy miért, a házasságuk jó volt, rendes munkája volt, jól éltünk. Talán mindegy is. A gyerekeimnek így nincs nagyapjuk, vagyis csak egy nagyapjuk van, ezért külön dühös vagyok rá. Kicsi koromban képtelen voltam felfogni, hogyan tud élni nélkülem, ma már igyekszem erre nem gondolni…”
Virágéknál állandó cirkusz és alkudozás árán vannak csak apás hétvégék, a gyerektartást pedig minden hónapban újratárgyalják.
“Utálom nézni, ahogy a kisfiam az ablakhoz tapasztja az orrát, és várja az apját. Legtöbbször hiába, mert az exférjem gyakran még egy telefont sem képes megereszteni nekik, hogy nem jön. Cuccok összepakolva, majd néhány óra után kipakolunk. Iszonyúan sajnálom a gyerekeket, mert nem ezt érdemlik. És a legrosszabb az egészben az, hogy az apjuk szereti őket a maga módján, mégis a fontossági sorrendjében a gyerekek állnak az utolsó helyen. A munka, a barátnője, az állandó utazások, ezek mind-mind fontosabbak. Hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy ezt nem lehet megtenni a gyerekekkel, mindig ígérget, aztán pedig csalódást okoz, fütyül rá. Állandóan rohan, ideges, türelmetlen, amikor nagy ritkán velük van, akkor is csak a telefonját nyomkodja. Nekem sem kényelmes, hogy nem tudok saját programot tervezni, de én ezen könnyebben túllendülök, mint a gyerekek az állandó lerázáson. A tartásdíj minden hónapban változik, hol kifizeti nagy nehezen a kialkudott összeget, hol nem. Ilyenkor mindenfélére hivatkozik, én igyekszem nyugodtan érvelni, de őszintén szólva a hócipőm tele van azzal, hogy felrúg minden megállapodást. És ez a pasi még egy harmadik gyereket is akart, még szerencse, hogy nekem több eszem volt…”
