A 3 perces állatmesék inkább a horror kategóriába tartozik, mint a mesekönyvek közé. Egy anyuka kölcsönözte ki a könyvtárból a kisfiának, gondolva, hogy helyes rajzok vannak benne, biztos a történetek is tetszenek majd a gyereknek. Szerencsére mesélés előtt még beleolvasott, és megdöbbenve tapasztalta, hogy kicsit sem meseszerű sztorikkal van tele.
Nem egészen értem, hogy pontosan milyen üzenete van a Gyilkos szeretet című szösszenetnek egy gyerek számára, de az én olvasatomban nem létezik olyan variációja, amit szívesen megosztanék egy gyerekkel:
- anya szeretete megöl,
- a túlzott gondoskodás megöl,
- a gyengék elpusztulnak,
- anya egy gyilkos.
Igazából azt nem értem, hogy kerülhetett egy ilyen veretes olvasmány egyáltalán a nyomdába?
Ostobácska sztori ez is, a mondanivalója azonban egyértelmű: nem kerülheted el a sorsod. Persze, egy gyereknek nem sokat mond az a kifejezés, hogy sors… Ha valamit, akkor a rövidségét értékelni lehet, ennél már csak az lenne jobb, ha meg sem íródott volna!
Na, ennek a remekműnek aztán se füle, se farka! Már a címben és az első sorban szóismétlés van, mintha bizony a gyerekeknek édes mindegy lenne, hogy mit is írunk le vagy olvasunk fel neki. A rajzok három aranyos kis állatot ábrázolnak, amelyek a valóságban vérengző gyilkosok. Szerencsére a pásztort nem falták fel, vagy ha mégis, az már nem fért bele a veretes 7 sorba. Pedig akkor tökéletes horror lenne…
A személyes kedvencem az erdő nyulairól szól, amelyek tömeges öngyilkosságot követnek el. Íme a depressziós nyulak szektaszerű öngyilkossága, röviden és tömören:
“Az erdő nyulai gyűlést tartottak. – Rettenetes az életünk! – panaszkodtak egymásnak. – Egész nap kutyák és farkasok üldöznek minket, emberek lőnek ránk, sasok csapnak le, rókák és farkasok falnak fel minket. – Minél tovább panaszkodtak, annál szerencsétlenebbnek érezték magukat. Végül egyikük azt mondta: – Mi értelme úgy élni, hogy bármelyik pillanatban egy másik állat zsákmánya lehetünk! Öljük vízbe magunkat! – Nagyszerű ötlet – helyeseltek néhányan. –Menjünk, haljunk meg együtt – kiáltották mások is, és a tóhoz rohantak.”
Kérdem én: ki az a hülye, aki ezt elolvassa a gyerekének?
Elképzelem, ahogy kedves mosollyal anyu vagy apu leül a gyerek ágya szélére, akkurátusan kihajtogatja ezt a remekművet, és dallamos hangon felolvassa a tömeges nyúlöngyilkosságról szóló részt. Majd megsimogatja édesen pillogó gyermeke fejét, puszit nyom rá, és csendben kioson a szobából, miközben azt suttogja, hogy jó éjszakát. Bizarr, nem?
És igen, tudom, hogy a Grimm-mesék is ijesztőek. Csak egy kicsit másképpen vannak megírva, van történetük, és van tanulságuk is. És sokkal nagyobb gyerekeknek szólnak, mint ezek a buta kis sztorik…
Duncan Crosbie könyvét semmiképpen sem ajánlanám gyerekeknek, de felnőtteknek sem. Egyszerű nyelvezete nem szikár, hanem inkább igénytelen, mondanivalója nincs, ha valami élvezhető belőle, akkor azok esetleg a képek… Mivel különösen rövidek, ezért kicsi gyerekeknek íródhattak, akik semmiképpen sem értik sem a sors, sem a gyilkosság, sem az öngyilkosság kifejezést. És nem is kell!
