nlc.hu
Család
Anyám! – Ez a film akkor is sokáig veled marad, ha egyáltalán nem élvezted a moziszékben ülve

Anyám! – Ez a film akkor is sokáig veled marad, ha egyáltalán nem élvezted a moziszékben ülve

Az anyám! című film látszólagos főszereplője Jennifer Lawrence, a szupersztár, de a filmet megnézve világossá válik: a moziban töltött két óra valójában Lawrence pasija, az ünnepelt filmrendező, Darren Aronofsky mérhetetlenül nagy egójáról szólt. A nagy művész veszi a fáradtságot, hogy megmagyarázza nekünk, a pórnépnek, mennyire nehéz dolog nagy művésznek lenni. Kritika.

Az Egyesült Államokban már régóta mérik a mozikban játszott filmek tetszési indexét. Kérdőívekkel támadják le azokat, akik épp kijöttek egy filmről, és az összegyűjtött adatok alapján minden egyes film kap egy betűkódot, az úgynevezett CinemaScore-t, melyek közül az A jelenti a legjobbat, az F pedig a legrosszabbat. Bármily meglepő, A-t sokkal könnyebb kapni, mint F-et, és az idők során alig egy maroknyi filmnek jött össze, hogy a legrosszabb betűkategóriát kapja. Hogy miért mesélem mindezt? Azért, mert az anyám! című filmnek összejött a bravúr: a teremből kijövő nézők egyszerűen gyűlölték Jennifer Lawrence legújabb filmjét. Ez most azt jelenti, hogy az anyám! ennyire pocsék mozi volna? Távolról sem. Az anyám! (igen, kis a-val) inkább annak az áldozata, hogy a filmet forgalmazó Paramount stúdió az előzetesekkel megpróbálta horrorként/thrillerként eladni a nézőknek a filmet, és mivel a horrorra ácsingózó nézők nem azt kapták, amit vártak a pénzükért, hanem egy vérbeli művészfilmet, tömegesen fejezték ki a csalódottságukat a kijáratnál. Pedig az anyám! egy izgalmas, bátor és teljesen egyedi filmélmény, valami olyan, amit a hollywoodi stúdiók már rég nem mernek megengedni maguknak.

Egy thriller, és ami mögötte van

Az anyám! a felszínen valóban thrillerként működik. Adott egy házaspár (ebben a filmben egyik figurának sincs neve, nem véletlenül), akik egy idilli vidéki házban élnek együtt. A férfi – Javier Bardem alakításában – költő, egy igazi sztár, aki csak itt, a világtól elvonulva lelhet nyugodalmat. Párja (Jennifer Lawrence) jó néhány évvel fiatalabb nála (ahogy Ed Harris karakterének szájából elhangzik: „A felesége? Azt hittem, hogy a lánya.”), és nemcsak a férfi művészetének egyik legodaadóbb rajongója, hanem egy kimondottan ügyes csaj, aki gyakorlatilag egymaga újította fel és tette otthonossá ezt az óriási házat, és teremtette meg kettejük számára az otthont. Mindent megtesz azért, hogy a férje nyugodtan alkothasson, csakhogy az ihlet nem jön. Régóta nem jön.

Aztán egy este kopogtatnak. Egy idősödő férfi (Ed Harris) áll az ajtóban, a férj pedig a feleség csendes tiltakozása ellenére meginvitálja a házba az idegent, aki még náluk is alszik. Másnap újra egy idegen (Michelle Pfeiffer) áll az ajtóban, az idősödő férfi felesége. Hősnőnk legszívesebben kidobná az arrogánsan nyomuló házaspárt, de férje egyszerűen rajong értük, csillogó szemmel hallgatja történeteiket. Maradnak. És megérkeznek a fiaik is: ellepik a lakást, hősnőnk csak bámulja, mi folyik körülötte, aztán egyszer csak az egyik fiú meggyilkolja a másikat… Hát mindenki megőrült ebben a házban?

Szimbólum hátán szimbólum

Az anyám! egyik plakátja Polanski klasszikusát, a Rosemary gyermekét idézte meg, így az ember már csak emiatt is megpróbál eleinte onnan közelíteni Aronofsky filmjéhez. A film címe anyám!, egy idő után központi témává válik benne az anyává válás, és gyanútlanul azt hittem, hogy itt is valami ördögi összeesküvés van kialakulóban azért, hogy a születendő kisdedet megkaparinthassa magának a gonosz. Csakhogy Aronofsky maximum a felszínen érinti Polanski filmjét, és ugyan eleinte még eljátszadozik a nézőjével, hogy elhitesse vele, valójában thrillert néz, ezt az álarcot gyorsan leveti magáról.

Maximum a film felétől világossá válik: itt nem a történetet és a vásznon látható történéseket kell néznünk, hanem azt kell meglátnunk és megértenünk, ami mindezek mögött rejtőzik.

Javier Bardem és Jennifer Lawrence az anyám! c. filmben

Az anyám! nem egy könnyű néznivaló, hanem metaforák és szimbólumok egész gyűjteménye. És itt ne apróságokra gondolj: nem kicsiny jelekre kell vadásznod, hiszen már maguk a szereplők sem élő és lélegző karakterek (legalábbis csak részben azok), hanem szimbólumok. Mindnyájuknak van egy pluszjelentése, amivel messze túlmutatnak önmagukon. Amint erre ráeszmélünk, el tudjuk engedni a film thrilleres izgalmait: ám eddigre a cselekménybeli logika, illetve annak látványos, nyilvánvalóan direkt hiánya már amúgy is elengedtette ezeket velünk. Azonban még bőven van feladatunk: rá kell jönnünk, hogy ezekkel a zavarba ejtő, többjelentésű képsorokkal mit akart üzenni nekünk a szerző.

Egy film, amely sokáig veled marad

Így az anyám! megtekintése élményként nem is annyira a hagyományos filmnézéssel mutat rokonságot, hanem inkább egy vers elolvasásával, átélésével, majd utólagos elemzésével. Mivel a logika fityiszt mutat, a filmet a hagyományos történetmesélésért rajongó nézők valószínűleg nem igazán tudják majd befogadni, mivel többletenergiát, gondolkodást, megfejtést, együttérzést követel a nézőjétől. Vagyis jóval többet, mint egy átlagos film. A gondolataink csaponganak közben. Miről is szól az anyám!? Az anyaságról? A háborúról? A migrációról? A szerelemről és annak múlandóságáról? Egy pillanatra ezek a témák – sok más téma mellett – is felsejlenek, és még azt is hihetjük a főszereplő miatt, hogy az anyám! egy ízig-vérig női film. Ennél azonban nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Az anyám! mindenekelőtt és elsősorban a világ egyik legnagyobb férfiegójának kinyilatkoztatása, önsajnáltatása és megsimogatása – a film rendezőjéé. A film nagy trükkje, hogy máskor az ilyen egotripek főszereplői rendszerint maguk is férfiak, ám az anyám!-ban a nő szemszögéből nézhetjük és csodálhatjuk a hatalmas férfiegót és annak vadhajtásait.

Aranofsky, Lawrence és Bardem a New York-i bemutatón (Fotó: Profimedia)

Van abban valami nem túl szimpatikus arrogancia, ahogy a művész elmagyarázza nekünk az alkotás folyamatát és a teremtés árát, és ahogy önnön fontosságán ácsingózik. Viszont az anyám! legalább őszinte film egy őszinte alkotótól, és ha nagyon akarjuk, még némi önkritikát és öniróniát is felfedezhetünk benne Aronofsky részéről, aki ezúttal minden eddigi filmjénél messzebbre ment.

Tudom, ködösen írok a filmről, és én is kerülöm a lényeget, de az anyám! egy igazi titokmozi, amiben fontos, hogy a nézője magától jöjjön rá a jelentésre. Igazi különc, pofátlan darab, amit jó eséllyel te is utálni fogsz, de nem mondhatod azt, hogy nem volt hatással rád. Mert ez a film akkor is sokáig veled marad, ha egyáltalán nem élvezted a moziszékben ülve.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top