„Teszed le, de rögtön!” – ripakodtam rá a páromra a minap. Történt ugyanis, hogy megemlítettem neki: valamiért nem kapok újabban push üzeneteket a telefonomra, pedig régen működött, és nem állítgattam el rajta semmit. Erre ő nem kérdezett, hanem gondolkodás nélkül azonnal meg akarta oldani a problémát, felkapta a telefonomat a konyhapultról, és egy másodperccel később már boldogan tallózott is a menürendszerben.
Én pedig, amint észrevettem, reflexből leüvöltöttem a haját. Nem mintha lenne előtte bármi titkolni valóm, de vannak dolgok, amikre nagyon háklis vagyok, mert az intim szférám durva megsértéseként érzékelem. És a telefonom böngészése az első helyen van ezen az idővel egyre duzzadó listán. Ha elkérte volna, simán odaadom neki természetesen, és megspórolunk egy kis feszkót meg egy kellemetlen szombat reggeli szóváltást. De aznap valahogy ebben a kérdésben nem sikerült dűlőre jutnunk. Őt egyáltalán nem zavarja, ha én belenézek a telefonjába – bizonygatta bőszen.
De az van, hogy engem az is zavar. Amikor például odaadja a telefonját, hogy fotózgassam már horgászat közben, mert úristen, micsoda gigahalat fáraszt éppen, akkor is hajlamos vagyok zavarba jönni. Egyszerűen feszélyez, nem tudom megmagyarázni.
Illetve talán mégis. Van egy régi-régi rossz élményem a témával kapcsolatban. Volt egy exem, akibe hulla szerelmes voltam, viszont a kiszámíthatatlanságával és a megbízhatatlanságával a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. Máig meggyőződésem, hogy nekünk azért kellett találkoznunk, hogy megtudjam, a békés felszín alatt micsoda egy dühöngő szörnyeteg is lakozik bennem. Két és fél évig éltünk együtt, és többször megcsinálta, hogy napokra, de minimum éjszakákra eltűnt, „iszunk egy italt Álmos cimborámmal” címszó alatt. Én meg kattogtam otthon görcsösen, hogy vajon most éppen mikor, milyen állapotban és honnan méltóztatik hazajönni.
Az, hogy egymás telefonját nem babráljuk, már akkor is alap volt számomra, viszont egy ilyen, kimaradós éjszaka után nem bírtam magamban, és amíg aludt, megnéztem az üzeneteit. És a mai napig nem tudom eldönteni, mi akasztott ki jobban: az, amit találtam benne (üzenetek csajoktól, keserédes dalszövegrészletek az exétől), vagy az, hogy miatta átléptem egy olyan morális határt, amit sem előtte, sem utána nem tettem volna meg. És vele üvöltöttem életemben először és utoljára is tökéletesen elvesztve a kontrollt, teli torokból, és szórtam olyan ocsmány szitkokat a fejére, hogy magam is meglepődtem a szókincsem gazdagságán.
Szóval, azt hiszem, azóta vagyok különösen érzékeny a telefon témára, mert soha többé nem szeretnék eljutni abba az őrült állapotba, amiben a telefonnézős pillanatban voltam.
De ha nem lenne ez az emlékem, akkor is azt gondolnám, hogy egy tartós kapcsolatban is létezik az intim szféra, és illik tiszteletben tartani a másik határait. Mondjuk, tény, hogy ezek mindenkinél máshol vannak, kipuhatolása pedig jár néhány csattanással – ez lenne az összecsiszolódás. De nem bánom, ilyenkor beleállok a konfliktusba, mert szeretném, ha világosak lennének az igényeim.
Nektek mi a véleményetek a témáról? Ti bele szoktatok pillantani a párotok telefonjába?
