„Jééé, a cipője…”
Mivel három gyerek anyukája vagyok, nálunk nagyon fontos, miként várjuk a Mikulást. Ősz közepétől rendszeres téma ez a rejtélyes idegen: rajzolunk neki, esténként mágikus érkezéséről mesélek, és a bölcsinek, ovinak hála napjában kismilliószor hallgathatom meg a „Télapó itt van, hó a szakálla, jééé a cipője, lent a szakálla, zsák, zsák, téli zsák, pijos alma, a-nyu-kám” kezdetű gyerekdalt. A hozzá írt levelet az utolsó pillanatban mondják tollba a gyerekek, hiszen a kívánságlista percenként változik. Olyan jó látni, hogy egy csöppet sem kételkednek létezésében, és történjék bármi, biztosak abban, hogy hozzánk is besurran az éj leple alatt. Mást jelent utódainknak, és mást nekem.
Nem vagyok híve a hatalmas ajándékozásnak, viszont szeretem, ha a srácok maguk mondják meg, minek örülnének. Viszont ezt kénytelen vagyok önkényesen irányítani, ugyanis
- alig hároméves kislányom egy igazi cicát szeretne, akinek ugyanúgy ikertestvére is van, mint neki. Természetesen az egyik nőstény legyen, a másik hím.
- Szintén alig hároméves kisfiam legszívesebben a 74-es trolit látná a bakancsában. Igen, az igazit. De nem ám valami ócska ZIU-t szeretne, neki a legújabb Solarisra fáj a foga.
- Ovis nagylányom beérné egy igazi sellőuszonnyal és egy világító búvársellővel, aki magától kiugrik a vízből, ha alámerül, plusz hozzon neki a Télapó egy mangót és egy mandarint.
A gyermeki fantázia határtalan, épp ezért kénytelen vagyok irányított kérdésekkel aprócska kereteket szabni. Szerencsére nincs nehéz dolgom, mert nagyjából úgyis mindennek örülni fognak.
A várva várt meglepetés – nekik ezt jelenti december 6-a. Nekem pedig egy szenzációs fegyelmezési eszközt október elejétől két hónapon át.
Nem kenyerem a kiskorúak aljas zsarolása, álnok félrevezetése, sőt az év más időszakában szigorúan elhatárolódom az efféle alávaló hazudozástól. Higgyétek el, tisztességes anyuka vagyok! Ráadásul én csak hiteles forrásból származó, elsőrangú tényeket állítok, mivel köztudott, hogy a Mikulás csak annak a gyereknek hoz ajándékot, aki:
- egyedül öltözködik,
- megmossa a fogát reggel és este,
- segít az anyukájának összepakolni a játékokat,
- nem cipelteti magát az utcán,
- kölcsönadja a testvéreinek az autóit,
- senkire nem mondja, hogy „Te kaki vagy!”,
- megeszi a szendvics mellé a paprikát is,
- nem kell az apukájának háromszor rászólnia mindenért,
- nem kap hisztirohamot, amiért letörik a télifagyi tölcséréből egy darab,
- és nem harapja meg egyik testvérét sem. Legalábbis én 32 éve így tudom, de javítsatok ki, ha tévednék!
Még mielőtt az asztalra csapnék, vagy felemelném a hangom, kis csapatom azonnal haptákba vágja magát, amint elhangzik az ominózus név valamelyike. Igyekszem naponta csak fejenként egyszer kijátszani ütős kártyám, nehogy elvesszen a varázslat, és még véletlenül se legyen esténként lelkiismeret-furdalásom a szemenszedett hazugságok miatt.
Abban bízom, talán mégis megbocsátja nekem a Nagyszakállú azt a rengeteg becstelen fenyegetést, amivel sakkban tartom ezeket a szerencsétlen gyerekeket.
Mindenesetre próbálok a kedvére tenni… December 6-a előtti este vajas kekszet sütünk a Télapónak. Igen, tudom, hogy ez amerikai szokás, de a gyerekeim szeretnek a konyhában kutyulni, klassz kis program együtt keverni-kavarni, amikor kint már koromsötét van. Teát is főzünk a megfáradt, öreg Mikulásnak, és természetesen a srácok maguk suvickolják ki a bakancsaikat is. Hagyom őket serénykedni. Élvezik a készülődés minden pillanatát, s velük együtt én is újra kicsit gyereknek érzem magam. Miután este nagy gonddal betakargattunk mindenkit, és még egyszer biztosítottuk őket arról, hogy a rengeteg hajcihő ellenére igenis jó gyerekek, pucolhatom ki egyedül a konyhát és a fürdőszobát. Az apukájukkal még korábbra húzunk vekkert, és hajnalban minden kiskorúnak beosonunk a szobájába, s elvégezzük azt, amit nem is tőlünk várnak: az apró ajándékokat, a gyümölcsöket és a megérdemelt csokit az ablakba tesszük, ellopunk néhány félig odakozmált vajas kekszet, hörpintünk a teából, s mint aki jól végezte dolgát, leülünk kávézni, és várjuk nagykorú jutalmunkat.
A misztikum, a varázslat a lényeg!
Felnőttként talán ki is maradhatna az életemből ez az ünnep, nem hiányozna. De szülőként ugyanúgy várom, mint a gyerekeim. Hiszen nem felejtettem még el, hogy mekkora öröm egy kis csomag és néhány mandarin az ablakban. A sok-sok téli gyerekdal, a meglepetések beszerzése, a levélírás és a sütés közepette mindig elfelejtem, hogy az én csizmámnak is az ablakban lenne a helye. Sosem számítok rá, de igazán leleményes lehet ez a Mikulás, ugyanis mindig megtalálja az előszobában széthagyott, szebb napokat látott bakancsom, és sosem hagyja üresen. Ahogy a férjemét sem. Csekélyke törődés, aprócska figyelmesség nekem ez a nap. Szép szokás, ha azzá tesszük.
És anyaként december 6-a után sem rettenek meg: innentől van még bő két hetem és egy újabb aduász a kezemben. Hamarosan itt a karácsony, és mint tudjuk, az angyalka is csak a jó gyerekeknek hoz ajándékot…
