Már megint itt van a karácsonyi időszak, és bármennyire is hajtós-pörgős, érzem, ahogy odabent izgatottan mocorog valami örömféle. Pedig mindennap késő éjjelig dolgozom, majd 4-5 óra alvás után újra irány a meló. Nem tehetek róla, imádom ezt az időszakot! Pontosabban talán tehetek róla. Legalábbis szeretném azt hinni. Mert nem volt ez mindig így. Egész konkrétan utáltam a karácsonyt. Nem is, inkább gyűlöltem.
Nem tudom, milyen más családokban a karácsony, de nálunk rémálom volt.
Például az ünnepek előtt kötelező jelleggel ki kellett padlótól a plafonig nyalni a lakást, természetesen ablakmosással, függönymosással és minden mással együtt. Gyerekként nyilván könnyű az ember figyelmét elvonni egy ilyen kevéssé népszerű tevékenységről, így mi is sokszor jártunk úgy, hogy leragadtunk menet közben egy könyv vagy játék mellett. Na, ez mindig kiabálást vagy rosszabb esetben némi testi fenyítést vont maga után.
A fadíszítés után általában gyors gyertyagyújtás és ajándékozás volt soron, de kipróbálni vagy belemerülni az ajándékokba nem volt lehetőség, mert időre kellett menni a nagyanyámékhoz a nagycsaládi vacsorára. Ahol persze szépen kellett ülni az asztalnál, azt is meg kellett enni, amit nem szerettünk és így tovább. Állandó kapkodás, rohanás, feszültség volt a családi karácsony, ami a résztvevőkből nem a legjobbat, hanem inkább a legrosszabbat hozta ki.
Amikor megszületett a lányom, kezdett más lenni a viszonyom az ünnephez.
A lányom valami olyan elképesztően őszinte örömmel várta a nagy napot, és készülődött az ünnepre, hogy lehetetlen volt nem a hatása alá kerülni. Már december elején karácsonyi dalokat énekeltünk együtt az utcán, megcsodáltunk minden fényekkel feldíszített ablakot és erkélyt. Készítettem neki adventi naptárt, és minden este rácsodálkoztunk, hogy egyre kevesebb kis csomag függ a fejünk felett. Vele az ajándékvásárlás is élmény volt, mert ott is teli torokból fújta az éneket, mit sem törődve azzal, mennyien és milyen idegállapotban tülekednek körülötte az emberek. Ő élvezte, szeretett létezni benne.
Kétéves koráig egyébként még a nagycsaládi vacsorákra való sietség jellemezte a szentesténket. Aztán a harmadik évben besokalltam.
Közöltem a családdal, hogy hármasban fogunk ünnepelni – persze, hogy rosszallást váltottam ki vele. Mentünk karácsony első és második napján helyette – így már van időnk megélni az ünnepet.
Lett több saját hagyományunk, amik közül a kedvencünket a másfél szobás lakásban élés miatt találtunk ki: angyalkavadászatra indult valamelyikünk a gyerekkel, míg a másik intézte otthon az ajándékok becsempészését a fa alá. A havas vagy épp csak hideg utcákon sétálva az volt a feladat, hogy kitaláljuk, vajon merre járt már az angyal. Valahogy mindig elénk került és előbb ért hozzánk haza, mint mi.
Fotó: Getty Images
A családunk nagytakarítási mániáját hoztam magammal, aztán nagy nehezen elengedtem, mikor az egyik évben egy sürgős munkát 23-án éjjel kellett leadnom. Azóta volt olyan, hogy inkább segítséget hívtam ehhez, mert egyedül nem bírtam, vagy nem volt kedvem vacakolni vele. De volt olyan is, hogy épp csak alaposabban kiporszívóztunk a faállítás előtt, ám a lakás rendezettsége erősen hagyott kívánnivalót maga után. És tudjátok mit? Ettől az ünnepünk még pont olyan fantasztikus, mintha csillogna-villogna a lakás.
A vacsorát csak magunknak főzzük, olyat és akkor, amilyet és amikor mi akarunk. Beleférnek így az olyan konyhabalesetek is, mint amikor a vacsorának szánt tokos kacsamellet két szemöldökcsipesszel szőrtelenítettük este 9-kor – dülöngélve a röhögéstől.
Az ajándékozás is egymásról szól: tavaly az immár kamaszgyerekünk örömében sírni kezdett, mert azt a pulóvert kapta meg, amit két éve mutatott nekünk, és mi ennyi idő után is emlékeztünk rá. Nincs semmiben meghatározott sorrend, csak az, hogy mindent közösen csinálunk. A magunk tempójában, a magunk kedvére, a magunk határain belül.
A lányunk sok mindenre megtanított minket: türelemre, kreativitásra, a több dologra való odafigyelésre. De talán az egyik legfontosabb dolog, amit tanultunk tőle az, hogy meg lehet élni az adott pillanatot.
Kitárt szívvel, csillogó szemmel, teli torokból énekelve. Mert a csoda körülvesz minket mindennap, ott van egy különös formájú tócsában, egy összemosolygásban a villamoson, egy kedves gesztusban a közértben. Így már nem is nehéz a karácsony hangulatát beköltöztetni magadba és hagyni, hogy áthassa minden sejtedet. És így válhat minden egyes nehéz, hajtós, szürke, hideg és esős hétköznap is karácsonnyá.
