Nem annyira kedves pénztáros!
Te, aki a minap zokogásba hajszoltál egy 11 éves gyereket, remélem, nagyon elégedett vagy magaddal. Az, hogy miért okoz számodra kielégülést, ha megríkatsz felnőtt fejjel egy gyereket, nem igazán fér a fejembe. Értem én, hogy frusztrál a szar melód és a sok idióta vevő, akik mint Bálám szamara állnak a tele kosarukkal a pénztár előtt, és hiába van kiírva óriás betűkkel, mégsem teszik normálisan a szalagra a cuccokat.
Értem, hogy délutánra már kicsit elfogy a türelmed, és nő benned a feszültség, mert embertelen körülmények és szabályok között kell dolgoznod, és még pisilni sem mehetsz ki akkor, amikor akarsz. Értem azt is, hogy lennél bárhol máshol, csak nem ott, ahol vagy, mindez rá van írva az arcodra akkor is, amikor én megyek bevásárolni, és állok sorba a kosarammal. Morogsz mindenkire, csapkodsz, és a szemeiddel gyilkolsz, ha véletlenül csak 20 ezres van a vevőknél. Úgy fogod meg, mintha egy döglött, büdös halat nyújtanánk át, és kérdezed elnyúló, visszafojtott dühtől recsegő hangon, hogy „kisebb nincs?” És ha nincs, akkor jaj nekünk, akik csak beugrottunk munka után egy liter tejért meg egy kenyérért. Ismerlek, tudom, hogy utálod a munkád, utálod magadat, utálod az életedet, és utálod a vevőket.
De könyörgöm, utálni egy 11 éves gyereket, aki gyakorolja a vásárlást? Milyen ember az ilyen? Rajta kitölteni az összes frusztrációdat? Hát eszednél vagy? Megalázni egy gyereket egy csapat felnőtt között, csak azért, mert már tele van a burád a sok vevővel? Tényleg így kell szerinted?
Pedig csak annyi történt, hogy ez a 11 éves gyerek segíteni akart az anyukájának, ezért leszaladt a boltba tejért egy szép téli délutánon. A bolt egy sarokra van, rendszeresen oda járnak, ismered őket. A gyerek jó gyerek, szépen, hangosan köszön, korrektül kiszámolja a pénzt, de azért még csak 11 éves, úgyhogy akár hibázhat is. Ahogy a felnőttek is hibáznak néha. Ez a gyerek mindig vehet magának valami finomságot, amihez kedve van, ha lemegy a boltba. Motiváció, jutalom, tudod, ilyenekkel lehet jól nevelni egy gyereket.
És hibázott, mert rosszul olvasta le az árát a polcon annak a finomságnak, amit berakott a kosarába, erre pedig csak a kasszánál derült fény, mert annyi pénz nem volt nála. Mit tettél erre te, kedves pénztáros? Nem azt mondtad neki, hogy semmi baj, akkor azt kitöröljük a listáról, mert már nincs rá keret. Eszedbe sem jutott, hogy kedvesen és elnézően viselkedj vele, mert nyilvánvaló, hogy nem direkt és átverésből tette oda eléd azt a csokit, amit már nem tudott kifizetni, hanem azért, mert elnézett valamit. Gyerek még, most tanulja. Nem, te úgy döntöttél, hogy ráförmedsz és mindenki előtt lehordod azzal, hogy
„mi van, nem tanultál meg számolni? fogyatékos vagy?”
Nem tudom, mennyi keserűség és rosszindulat kell ahhoz, hogy ez a mondat akkor, abban a helyzetben kiessen a szádon. Nem tudom, hogy lehet valaki ennyire kegyetlen, hogy egy idegen gyereknek ilyet mondjon. Csak csendben reménykedem, hogy minél kevesebb gyerek kerül a közeledbe, hogy ne tudj belegyalogolni a lelkükbe.
