Soha életemben nem voltam még annyira zavarban, boldog és rémült egyszerre, mint idén szilveszterkor, alig néhány perccel éjfél után.
Csak álltam ott, a nappalink közepén, pokrócba csavarva, a várva-várt gyűrűvel a kezemben és halvány dunsztom se volt róla, hogy mit csináljak. Egyszerre akartam magamhoz ölelni az egész világot és kiszaladni belőle a boldogságtól, aztán végül csak sírtam.
Kicsit úgy voltam én ezzel a lánykéréssel, mint az a bizonyos Angelo Provolone az Oscar című vígjátéknak abban a jelenetében, mikor megtudja, hogy a „sofőrtől” terhes a lánya. „Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!” Mert hát hiába volt téma köztünk a párommal már évek óta az eljegyzés, hiába képzeltem el elalvás előtt, a metrón, a buszon százféleképpen, hogyan zajlik majd, hiába találtuk már ki réges-régen azt is, hogy milyen lesz majd az esküvőnk, most a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy más beszélni valamiről, és megint más, ha mindez meg is történik.
Nem szépítem, az eljegyzés aznap, ott szilveszterkor, teljesen készületlenül ért. Annyira, hogy ha rajtam múlik, simán átalszom, a tervem ugyanis az volt, hogy szokásommal ellentétben meg se várom az éjfélt, és fél 11-kor aludni megyek. Örülök, hogy végül hallgattam páromra és nem tettem, annak pedig külön, hogy miközben hagytam, hogy rábeszéljen arra, hogy játszunk még egy fordulót a kedvenc társasjátékunkon, még csak véletlenül se fogtam gyanút.
Nem volt féltérdre ereszkedés, vírusvideó, se flashmob. Volt viszont egy gyűrű, cuki, kutyás dobozkában, amiről első ijedtemben azt hittem, asztaldísz. No, és volt még egy végtelenül zavarban lévő, leendő vőlegény is, aki – miután átadta a dobozkát – csillogó szemmel várta a választ egy olyan kérdésre, amit lányos zavarában végül fel sem tett. Így történhetett, hogy miután felhúztam az ujjamra a gyűrűt, a következő párbeszéd zajlott le köztünk:
- Na, és nem is válaszolsz semmit?
- Mire?
- Jaj, a kérdés! Teljesen kiment a fejemből. Szóval, hogy: hozzám jössz feleségül?
Lássuk be, hogy mindez köszönőviszonyban se volt azzal, amit korábban – nagyjából a megismerkedésünket követő első hét után – elképzeltem magunknak. Vagy, amit bárki elképzel magának, ha eljegyzésről van szó. És lássuk be azt is, hogy ez kábé egyetlen pillanatig sem érdekelt akkor, mikor párom megállt előttem a gyűrűvel. Merthogy pontosan úgy van ez, ahogy mondani szokták: a valóság mindig sokkal, de sokkal szebb, mint bármilyen fantázia. Igen, még akkor is, ha a kérdésre, amit évek óta várok, végül pizsifelsőben, pokrócba csavarva, kócos hajjal, félálomban mondok igent. Sőt, akkor igazán!
