Öskün történt, a kis, Veszprém megyei községben, valamikor a hetvenes években. A védőnő nem először járt az egyszerű házban, és nem először méregette a lány hasát. Csak tizenhét éves volt, és tagadta, hogy babát vár. De a védőnő szinte biztos volt benne. Azt mondta neki, elhiszi, ha papírt hoz a nőgyógyásztól. Hozott. A hetedik hónapban járt.
Néhány évre rá a védőnő, Mórucz Lajosné megalapította a Gólyahír Egyesületet a bajban lévő várandós nők megsegítésére, a nem tervezett vagy titkolt babák sorsának elrendezésére. Szervezete a harmadik volt a sorban a Bölcső Alapítvány és az Alfa Szövetség után azon civilek között, akik az addig állami „monopóliumként” működő rendszer mellett más útra terelték az örökbe adásokat-örökbefogadásokat.
Tizennyolc éve közreműködnek abban, hogy a lemondó anya és a családba fogadó szülők már a várandósság alatt megismerkedjenek egymással, és a gyerekek születésük után közvetlenül leendő szüleikhez kerüljenek anélkül, hogy netán éveket kelljen eltölteniük állami gondoskodásban.
Leírva egyszerűnek, logikusnak és örömtelinek tűnik. Valójában sokszor pokoli nehéz: nélkülözéssel, magára hagyatottsággal, gyásszal és szorongással tarkított folyamat ez.
„Gabi néni” – ahogy sokan szólítják, sok mindent látott a tizennyolc év, és a nyolcszáznyolcvanhárom örökbeadási procedúra során. Társadalmunk egy másik arcát, amit néha magunk elől is eltagadnánk – mint egy nem kívánt gyereket.
Mi lett az ösküi kismamával?
Végül megszülte a babát, és a szülei vállalták, hogy felnevelik.
Tudom, függ sok mindentől, testi adottságoktól, de… hogyan nem vesz észre a környezet egy előrehaladott terhességet?
Van ilyen. Ezek a nem kívánt babák olykor szinte „vigyázzállásban állnak” a gerincnél. Az anyáknak feszesebb a hasfaluk is, talán az idegességtől. A sokadik hónapos kismama megjön hozzánk a krízislakásba, és nem is látszik rajta, hogy terhes. Aztán eltelik néhány nap, és ott, a biztonságban kigömbölyödik. Már meri mutatni…
Esetenként maga az érintett sem tudja, hogy terhes, előfordul, hogy akkor jön rá, amikor beindul a szülés. Aki volt már várandós, nehezen tudja ezt elképzelni.
Talán olyan fiatal, hogy még nem is rendszeres a menstruációja – vagy éppen már olyan korban van, hogy azt hiszi, elmaradt. Nem ismerik a tüneteket, a baba mozgását valami másnak gondolják – ebben persze lehet kemény hárítás is. Emlékszem arra a középiskolásra, akinek fájt a hasa, kiment a fürdőbe, és kétségbeesve mondta, hogy kijött belőle egy gyerek. Az volt a szerencse, hogy pont ment hozzá a fiú, ő hívott mentőt és engem. Még maguk is gyerekek, nem képesek gyereket nevelni. A nagyszülők szintén fiatalok, bőven dolgoznak még, nem tudnak otthon maradni unokát nevelni. Idén már két 2003-as születésű örökbe adónk is volt. Hetedikesek-nyolcadikosok.
Máté Kriszta dokumentumfilmjében nemrég meg is szólalt az egyikük, akit nagyon megrázott, ami történt. Egy gyereklány, aki azt mondja sírva, hogy mindig szeretni fogja a „babáját”. Mit gondolsz, hogyan volnának megelőzhetők ezek az esetek?
Az iskolában kéne többet és másként beszélni erről. Van, aki szerint korai, de nem igaz. Lehet, hogy nem figyelnek oda, amikor mondjuk nekik, de később, ha helyzetben lesznek, majd eszükbe jut. Csak hát… ha valaki már átesett abortuszon, sokszor nem tud beszélni erről. Előfordult, hogy mikor felvilágosító előadást tartottam iskolákban, voltak pedagógusok, akik nem jöttek be rá. Tudtam, hogy miért nem.
„Nem az anya az, aki eldobja magától a gyereket. Ő gondoskodik róla azzal, hogy hozzánk hozza.” (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Ott vannak tehát a tizenöt éves diákok, de a negyvenes családanyák is. Kell-e ahhoz tanulatlannak, tájékozatlannak lenni, hogy „becsússzon” egy nem kívánt terhesség – ahogy mondani szokás?
Nálunk a teljes társadalom megjelenik. Vannak hat osztályt és egyetemet végzett nők is. Jól szituáltak, és szegénységben élők. Falusiak vagy fővárosiak…
Az közös bennük, hogy elég erős bélyeget sütnek rájuk. Sokan úgy gondolják, nem szeretik, „eldobják” a gyereküket.
Szeretik, csak nem tudnak gondoskodni róla. Probléma az életükben, hogy van ez a baba, és aggódnak, hogy mi lesz vele. Szerintem a legnagyobb dolog, hogy szeretik annyira, hogy el tudják engedni, és az örökbeadással egy családot adnak maguk helyett.
Értem, ha egy nő lemond a gyermekéről, mert az érzelmi állapota, családi helyzete miatt nem érzi, hogy képes lenne a gondozására. Azt viszont nehéz elfogadni, hogy valakinek anyagi okokból, lakáshelyzete miatt kell ezt a döntést meghoznia. Sokak szerint ez nem lehet pénzügyi kérdés a 21. századi Magyarországon. Te hogyan látod ezt?
Ha nincs egy nagyszülő vagy egy rokon, aki megengedi, hogy a kismama nála éljen egy csecsemővel, akkor az tényleg patthelyzet. A gyes és a családi pótlék nem elég arra, hogy egy egyedülálló nő lakást béreljen. Márpedig ezek mind magukra hagyott nők, nagyon ritka, hogy legyen mellettük valaki. Majdhogynem ki lehet jelenteni, hogy az örökbe adások a felelőtlen apák miatt történnek. Nem az anya az, aki „eldobja magától” a gyereket. Ő gondoskodik róla azzal, hogy hozzánk fordul.
És mi a helyzet a házasságban élőkkel?
Nagyon ritka a tervezett gyerek, ők a „véletlenkék”. Van, hogy közös döntés: eleve sok gyermeket nevelnek, és meghaladja a képességüket anyagilag. De általában nem a férjtől van, és ő nem vállalja fel. Vagy előfordul, hogy nem is tudja. Olykor a nők házasságban is egyedül vannak a gondjaikkal. Pár éve volt egy asszony. Mikor elindultak a fájásai, maga vezetett be a kórházba a saját autójával.
Te nem ítélkezel.
Nem, soha. Gyakran hallom: „miért nem neveli fel?” Azért történik az a sok újszülöttgyilkosság, mert mindenki okos akar lenni. Mi csak elmondjuk a lehetőségeket, de azt segítjük, ahogy az anya dönt, nem szabad rábeszélni semmire. Sem arra, hogy tartsa meg, sem arra, hogy adja örökbe. Úgyhogy hívhat engem családsegítő, védőnő, pap, bárki… az érintettnek kell jelentkeznie. Tőle akarom hallani, méghozzá így: „örökbe akarom adni a gyerekem”. Ez lényeges.
Észreveszitek-e, ha valaki ragaszkodna a babájához, csak lehetetlenek a körülményei? Tudtok-e tenni valamit azért, hogy legyen más út, mint az örökbe adás?
A legfontosabb az, hogy akarja. És ne csak azért, mert a társadalom elítéli az örökbe adást. Ha lakhatási problémája van, próbálunk anyaotthont keresni, bár több kéne, mert télen nagyon tele vannak. Igaz, hogy ott is legfeljebb egy évig lakhat, úgyhogy csak annak érdemes ezzel próbálkozni, akinek van végzettsége, perspektívája. És ezen nem segít a 64 ezer forint körüli állami anyasági támogatás sem, ami egyébként pont a titkolt terheseknek nem jár, hiszen ők jellemzően nem járnak tanácsadásra.
Gyakoriak a közös szülések, amikor az örökbefogadó ott van a szülésnél?
Van, de nem általános, és ez mindenképpen a szülő nő határozza meg. Van, aki akarja, hogy legyen vele valaki, mást zavar. A gyereknek mindenesetre jó, ha el tudják neki mesélni, hogyan született.
Hogyan látod, mennyire nehéz az elengedés?
Ha erős kapcsolatból születik a baba, akkor nehezen engedik el. Ha csalódtak az apában, akkor nem kötődnek hozzá annyira.
A már említett dokumentumfilmben beszél egy olyan nő is, aki már a sokadik gyermekét adja örökbe rajtatok keresztül. A riporter megkérdezi tőle, gondolt-e védekezésre, de nem igazán kap választ.
Bennem ilyenkor mindig az merül fel: az ő szülei hol voltak? Miért nem készítették fel az életre? Vagy ott a sok állami gondozott, akik kikerülnek a semmibe. Egyikük a múltkor végül meg akarta tartani a gyerekét, de még a kórházból sem tudta kivinni. A mai napig ott van tíz zsák cucca a raktárunkban. Lényegében az állami gondozás termeli ki a maga utánpótlását.
„Mi csak elmondjuk a lehetőségeket, de azt segítjük, ahogy az anya dönt, nem szabad rábeszélni semmire.” (Fotó: Vadnai Szabolcs)
Ha nem lennének a civil szervezetek, akik összekötik az életet adókat az örökbefogadókkal, akkor ezek a csecsemők bekerülnének az állami intézményrendszerbe – ahogy azokkal meg is történik, akinek szülei nem tudnak rólatok, vagy nem fontos nekik, hogy mi történik onnantól kezdve a gyerekkel. Mi történik?
Ma már nem csecsemőotthonba kerül, hanem főállású nevelőszülőhöz, aki többnyire más gyermekeket is nevel. Lehet ő nagyon jó nevelőszülő, de akkor is olyasvalaki, akinek ez a fizetett munkája. Innen még ugyanúgy végleges családba kerülhetne a kicsi, de ez egyrészt nem megy gyorsan, másrészt esetleges. Ha meggondoljuk, a nevelőszülő valahol ellenérdekelt az örökbe adásban anyagilag, esetleg érzelmileg is. A törvény szerint örökbe adhatóvá válik egy gyerek, ha fél éve nem érdeklődnek felőle a szülei, erről viszont a nevelőszülőnek kell jelzést adnia, és akár szorgalmazhatja is a kapcsolatfelvételt. Ez annak rossz igazán, aki bent ragad a rendszerben iskoláskorig, és onnan már leginkább csak arra van esélye, hogy külföldön örökbe fogadják.
Nem mindenki hall rólatok, nem mindenki emeli fel a telefont már a várandóssága alatt. A tipikus eset az, hogy az anya bekerül a szülészetre, és ott derül ki, hogy nem vinné haza a babát. Vajon milyen információkat kap?
Van, ahol segítenek az orvosok, szülésznők, védőnők és megadják a számunkat vagy egy másik szervezetét (már hét ilyen működik az országban – a szerk.). Másutt egyáltalán nem foglalkoznak ezzel, csak aláíratják a lemondási papírt és kész. Vannak olyan megyék, ahonnan a kórházból mind automatikusan bekerülnek az állami rendszerbe. Ezek a gyerekek felnőve lehet, hogy nem tudnak meg semmit a hátterükről, még ha szeretnék is. Mi figyelünk arra, hogy viszonylag messzire kerüljenek egymástól, ugyanakkor adunk információt, küldünk évente fényképet, ha kérik.
Van, aki épp ettől tart. A kapcsolat megmaradásától.
Nem jellemző, hogy probléma lenne vele. Azért van mögöttük a közvetítő szervezet.
Olvasom a honlapon, nem tanácsoljátok, hogy az anyák szoptassák ezeket a babákat.
Az anya saját érdekében javasoljuk ezt. Mert akkor elindul a tejtermelése, ráadásul óhatatlanul ki fog derülni, hogy terhes volt. De előfordult az is, hogy valaki a babával maradt a kórházban, szoptatta, és utána nem is tudta elengedni. Aztán egy idő után mégsem látogatta, és késve, egy évesen került örökbe adásra, pedig már újszülöttként lehetett volna családja.
Jelenleg a törvény hat hetet biztosít az anyának arra, hogy ha szeretné, magához vegye a babát. Ez szükségesnek is tűnik, hiszen vérségi kapcsolat végleges elszakításáról van szó, ugyanakkor embertelenül nehéz helyzet lehet, hiszen ekkor a gyermek már otthon van a befogadó családjánál, akik születésétől fogva sajátjukként gondozzák.
Vágják a centit. Ha telefonálok, frászt kapnak. Nagyon rossz volt, mikor bevezették ezt annak idején. Azelőtt nem volt semmilyen várakozási idő, ha aláírta az anya, az végleges volt. Felelős döntésre tanított.
Hányszor fordult elő, hogy valóban azért telefonáltál, mert az anya meggondolta magát?
Háromszor. Két baba került vissza az édesanyjához, egy pedig állami gondozásba, ami igazi trauma. Én mentem a gyerekért, azt nem kívánom senkinek.
A honlapon megadott krízisvonal lényegében a te telefonszámod. Vagyis a mai napig – nem titok: hatvanhét évesen – minden sorsot magad kezdesz elrendezni. Hányan segítenek neked?
Huszonöt önkéntes, minden megyében van munkatársunk.
Nincs fizetett alkalmazott?
Csak egy négy órás adminisztrátor. Egyszer akartak fizetést adni nekem, de ezt nem lehet megfizetni. Mennyit kérjek huszonnégy órás szolgálatért?! Ezt csak ingyen vagyok hajlandó csinálni.
Miből működik a szervezet?
Az egy százalékokból.
Fotó: Gólyahír Egyesület Facebook oldala
A gyermekre vágyóknak nem kerül pénzbe a közvetítés?
Minimális összegbe. Tízezer forint a jelentkezési díj, és huszonnyolcezer-ötszáz a költségtérítés. Ezen felül tőlük nem fogadunk el adományt, ha küldenek, visszaküldöm. Csak így biztosítható, hogy tényleg a gyereknek keressünk családot, és ne a családnak gyereket (és persze a felek között sem lehet pénzmozgás, az maga lenne az emberkereskedelem). Tudom, hogy van, ahol megdobják a szervezetet, és már kapnak is gyereket…
Különben hosszú a várakozási idő. Talán még hosszabb is, mint az állami rendszerben.
Öt év. Jó, hát több mint egy terhesség (nevet). Hívott már engem sok mindenki, ilyen-olyan posztokról, de senkit nem vagyok hajlandó előre venni. Még az unokaöcsémnek sem kedveztem, amikor jelentkezett.
Azt mondod, a gyereknek kerestek családot. Hogyan?
Elsősorban az életet adó anya kéréseit vesszük figyelembe. Ő tudja, hogy milyen sorsot szeretne a gyerekének, és ha nem látja biztosítva, nem nyugszik meg. Van, aki olyan párt szeretne, akiknek még nincs gyerekük, van, akinek a végzettség a fontos vagy a jó anyagi körülmények. De a legtöbben azt mondják, csak az számít, hogy szeressék a kicsit. Néha megkérdezik: engem nem akarnak örökbe fogadni? És tudod, néha lehetne is, mert a korkülönbség meglenne. De legalább a gyermeke olyan családba kerül, amilyen neki nem adatott meg.
Hajlamosak vagyunk az ezt a helyzetet sematikusan nézni: egy gyerek nehezített pályáról könnyítettre kerül, hurrá, lehet pezsgőt bontani. Miközben nyilván már az odavezető út sem ilyen egyszerű, sokaknál pedig csak ezután jönnek a dilemmák. Vajon mindenki, aki örökbe fogad, tudja, mire vállalkozik?
Tapasztalataim szerint a nők jobban vágynak gyerekre, és jobban el tudják fogadni azt is, ha nem vér szerinti a kapcsolat. Volt olyan eset, hogy az apa végül nem tudta megemészteni a helyzetet, és el is váltak, de ez igazán ritka. Rendkívül klassz apáink vannak, akik megőrülnek a gyerekért, lelkesen etetik, fürdetik. A vér szerinti szülőkhöz képest az ilyen pároknak előnyük, hogy az anya és az apa ugyanabból az alaphelyzetből indul. Nincs sem a kilenc hónapos várandósság, sem a szoptatás, ami szorosabbra fűzné a gyerek anyával való viszonyát.
Van, aki azt mondja, tart tőle, hogy nem tudná „ugyanúgy” szeretni a más gyerekét. Esetleg fél valamiféle determinált nehézségektől.
Aki hozzánk jön, az általában elég tudatos. És nem is látom, hogy nehezebben fogadnának el bármilyen negatívumot, nevelési problémát vagy mondjuk betegséget egy örökbefogadott gyereknél (persze nem mindenkivel tartjuk a kapcsolatot). Olyat viszont mondtak már nekem, hogy: „ilyen szépet és okosat nem tudtunk volna csinálni, mint amilyet kaptunk”.
Említettél egy nehéz pillanatot, egy elválásét. De van egy másik elválás is, amikor a kórházban egy anya átad egy másiknak egy csecsemőt.
Szinte mindig ugyanaz történik: egymás nyakába borulva sírnak. És mindketten köszönik a másiknak.
Gólyahír Egyesület
Adószám: 18687343-1-13
Bankszámlaszám: 64800073-10705005 B3 Takarékszövetkezet
