Belépsz az ajtón, üdvözlöd a férfit, ő is üdvözöl. Leveszed a kabátod. Ő kérdez valamit a napodról, egy szóban válaszolsz. Előkészítitek a vacsorát, de nagyjából 10 perc múlva már áll a bál. Te fáradt voltál, talán néha kelletlen, rezignált, ő érzékeny, vagy fordítva, de az első falat bekapása előtt már azt igyekszik bebizonyítani a lehető legnagyobb éleslátással, hogy a rosszkedvű, hisztérikus viselkedésedre az egyetlen lehetséges és normális reakció az, amit ő adott, nevezetesen, hogy megkérdezte, mi a bajod, majd mikor nem kapott választ, rád szólt hangosan, de persze nem durván, hogy azonnal mondd meg, vagy ma este akkor már hagyjátok az egész témát.
Elmondja, hogy már akkor látszott az arcodon a kelletlenség, amikor beléptél, és te magad is tudod, mekkorát sóhajtottál, ahogy becsuktad az ajtót, ez a sóhajtás pedig mindenkit felidegesít, ráadásul nem adtál értékelhető választ a kérdésére sem, hogy mi történt. Ezek után tényleg mit vársz? Hogy jókedvű legyen?
Te pedig rávilágítasz, hogy valójában egész vidám voltál, amikor megérkeztél, de az ő kérdése után egyből elment a kedved mindentől, olyan vádló volt még a hangsúlya is. És ahogy elkezdte elővenni a vacsorát, azzal a flegma mozdulattal, már eleve semmi pozitív hangsúlyt nem adott az estének. Ő akkor pontosít, rámutatva, hogy elfelejtetted, mit is válaszoltál a „mi a baj?” kérdésre, amelyik, hogy egzaktak legyünk, egyáltalán nem vádlón, hanem könnyeden hangzott, és ezt te is tudod, csak le akarod tagadni. Erre te figyelmezteted, hogy, mit ne mondjál, elég hangosan vágta be a konyhaszekrény ajtaját a „laza kérdés” után.
Ugye, hogy még csak az elején jártok? Hiszen senki nem vette elő azt, hogy a villát a másik a szokásosnál hangosabban tette le az asztalra, ahogy azt sem, hogy a belépés után a cipőlevétel mennyi feszültséget okozott, mert csak úgy le lett dobva a földre a lábbeli, és ez ugyan lehetett volna a fáradtság jele is, de most határozottan kihívó és idegesítő volt a mozdulat. Jaj, annyi részlet kimaradt még! Ismerős? Ha igen, én azt mondom, hogy az ilyen jellegű párbeszédnek azonnal véget kell vetni, amint az első jelét észreveszed.
Egészen pontosan így hangzik az évek során megérlelt, tisztára desztillált főszabály: azonnal abba kell hagyni minden olyan párkapcsolati vitát, amelyben a másik fél azt próbálja bebizonyítani, hogy az egyetlen normális emberi választ kaptad tőle a minden szempontból hisztérikus/kiszámíthatatlan/kelletlen/értelmetlen/érthetetlen viselkedésedre. Még abban az esetben is ezt kell tenni, ha úgy érzed, tényleg voltak hisztérikus/kiszámíthatatlan/negatív megnyilvánulásaid.
Jelenet a While we were here című filmből (fotó: imdb)
Hogy miért? Sorolom.
1. Mert a másik ezzel olyan pályára állította a beszélgetést, hogy nem jöhetsz ki belőle jól.
Ha elfogadod az érvelését olyannak, amivel szembe kell szállni, már az ő sínpárján haladsz. Ha elismered, hogy tényleg fáradt voltál, akkor elfogadod, hogy hisztérikusnak, negatívnak bélyegez, az meg mire jó? Ha megcáfolod a reakciója helyességét, elfogadtad azt, amilyennek tart. A találkozásotokat így leírni akkor sincs joga, ha tényleg mérges voltál rá, vagy kelletlenül viselkedtél. Mert ez nem egy énközlés, ami arról szól, hogy neki rosszul esett a viselkedésed, hogy megbántotta ez vagy az a mondat. Ez egy negatív állítás rólad, ami soha nem fog semmilyen párkapcsolati konfliktust pozitív irányba terelni.
2. Egy ilyen vita iszonyatosan időrabló.
Ha próbáltad már, tudod. Nagyon bonyolult bebizonyítani, hogy a dolgok valójában hogyan történtek, nagyon hosszadalmas kihámozni a valóságdarabkákat, főleg úgy, hogy neked kedvezzenek. Egy egész éjszakát el lehet tölteni azzal, hogy egymás ellen érvelünk arról, kinek hogy görbült a szája, ez mit jelentett nyilvánvalóan, és erre hogyan kellett volna jól reagálni, ehhez képest a másik mit tett vagy nem tett.
A végén két hullafáradt embert kapunk, és a makacsságuktól függően lehet esély arra is, hogy az egyik igazat ad a másiknak egy olyan kérdésben, amelyben – by the way és mellékesen megjegyezve – nincs is igazság. A legjobb, ami ilyenkor történhet, hogy a „győztes” örül a győzelmének, de milyen öröm ez? Sok boldogság nincs benne. Három óra alatt leérveltem a másikat, ez mekkora már! Hááát…
3. Nézzük meg, min vitatkozunk!
Adott egy néhány perces eseménysor, ami okosnak épp nem nevezhető veszekedésbe torkollt. Valaki megjött, levette a ruháit, váltottak néhány szót a másikkal, vita lett. Ez az öt perc ezerféleképpen leírható. Olyan sokszínű, ahány síkból összeáll egy gömb. Ehhez képest két ember kiválaszt egy-egy síkot, egy-egy kört, és azok alapján akarja végérvényesen meggyőzni a másikat a gömb igazságáról. Kitaláltad, nem vagyok matematikus, de azért érthető, nem? Mindkét interpretáció hamis, mindkettő csak a bonyolult valóság egy vetülete, de tény, lehet hozzá foggal-körömmel ragaszkodni, lehet érvhegyeket építeni mellé. Csak éppen minek? Itt tényleg senkinek nem lesz igaza.
Megmondom őszintén, ha én manapság ilyen helyzetben találom magam, vagy közlöm, hogy én ezt a vitát nem folytatom – ez rendszerint iszonyúan felidegesíti a másikat, de az idegesség alkati dolog, nem mindenki akad ki rajta –, vagy egyszerűen elhagyom még a párbeszéd helyszínét is. Lehet, hogy élnek a világban Buddhák és Teréz anyák vagy nálam fejlettebb hétpróbás földlakók, akik ilyenkor tudnak egy nagy csavarral teljes fordulatot hozni a dolgok menetében, de erről beszéljen is az, aki az asszertív kommunikációt szívből és hitelesen csinálja, mert az én számból az ilyesmi bullshit volna. Én olyan ideges leszek, amikor kérlelhetetlen logikával állítják szembe a saját hisztériámat és értelmezhetetlen rosszkedvemet valaki más kristálytiszta, férfias és megkérdőjelezhetetlen reakciójával, hogy három mondat után búcsút intek az illetőnek. Vagy egy időre, vagy többre is, és nem nézek rá megértően, kérlelően, de még érvelve sem. Komolyan úgy gondolom, örüljön akkor a nagy igazságának egyedül. De persze mindig van hová buddhulni. Igyekszem nagyon.
Borítókép: While we were here (fotó: imdb)
