Sokszor halljuk, hogy panaszkodnak a nők, mennyire életképtelen a férjük, nem hajlandó még a szennyesig sem elvinni a koszos alsónadrágját, vagy kitörölni a gyerek fenekét. Mert az a nő dolga. Minden a nő dolga, az is, hogy etesse, öltöztesse, tisztába rakja… nemcsak a gyermekét, hanem a férjét is.
Anettnek egy ilyen férfi lett a férje, arról mesélt, hogy mennyire megalázó ez a helyzet mindkét félnek.
„A férjem tényleg nem tesz keresztbe két szalmaszálat sem, ő elintézi azzal az életet, hogy elmegy a munkahelyére, aztán amikor hazajön, teljes körű kiszolgálást kíván. Még jó, hogy azt nem kéri, hogy vágjam fel a húst neki, de szerintem simán elfogadná, ha megtenném.
Nem igazán tudom megfogni, hol rontottam el ezt nála, de már tényleg olyan, mintha az anyja lennék, nem a felesége.
Azt sem tudom biztosan, hogy én voltam-e az egyáltalán, aki elrontotta, bár emlékeim szerint 10 éve, amikor megismerkedtünk, ennél önállóbb volt. Igaz, hogy még a szüleivel élt, és az anyósom főzött, mosott, takarított rá, de azért nem tört le a férjem keze sem, ha meg kellett kennie magának egy kenyeret vacsorára, vagy le kellett szaladnia a boltba egy liter tejért.
A kapcsolatunk elején még cukinak is tartottam, hogy milyen jó, hogy szeretné, ha gondoskodnék róla, megtisztelőnek éreztem a helyzetet, aztán amikor terhes lettem, és nekem lett volna szükségem a gondoskodásra néha, akkor már határozottan zavarni kezdett, hogy egy ilyen magatehetetlen emberrel élek együtt.
Hiába veszekszem vele, hiába mondom el mindennap, hogy legalább a koszos zokniját tegye be a szennyesbe, és hogy egy kapcsolatban egyenlőség kell legyen, nem érek el vele semmit. Szóval szerintem nem teljesen az anyósom hibája, hanem bőven benne van az én kezem is abban, hogy elkényeztetett kisfiúként viselkedik.”
Képünk illusztráció! Forrás: Thinkstock
Anett mindettől függetlenül együtt marad a férjével, nem is áll szándékában, hogy kilépjen emiatt a házasságból, de Nóráéknál annyira elmérgesedett a viszony, hogy az asszony váláson gondolkodik.
„Most már 15 éve vagyok a felesége, és borzasztóan unom, hogy az anyjaként/rabszolgaként tekint rám. Ha felajánlanám, hogy kitörlöm a fenekét, szerintem még azt is boldogan engedné. Nálunk szerintem nem az én hibám, nem én helyezkedtem az anya szerepébe, sőt, az elejétől kezdve próbálom arra terelni a férjemet, hogy legyen már önállóbb, ne csak üljön és várja, hogy kiszolgáljam.
Otthon az anyukája nagyon alátett mindent, abban nőtt fel, hogy egy családban a férfinak semmi dolga, csak annyi, hogy vigye haza a fizetését.
Nem csoda, hogy azt gondolta, ez a normális és követendő példa, és így áll hozzám is. Pedig már megmondtam ezerszer a szemébe is, hogy nem az anyja akarok lenni, hanem a felesége.
Szeretnék felnézni rá mint férfira, de így egyszerűen nem tudok, hogy látom, mennyire el van veszve nélkülem.
Ezért is gondolkodom azon, hogy szét kellene költöznünk egy időre, éljen egy kicsit egyedül, mert abban még sosem volt része, és tanuljon meg gondoskodni magáról. Csak valószínűleg ebben az esetben visszaköltözne az anyósékhoz, akik ugyanúgy tovább kényeztetnék, mint gyerekkorában. Nem nagyon látok kiutat a helyzetből, de azt tudom, hogy már nagyon elegem van.”
Reméljük azért, hogy Nóra férje összekapja magát, és többet segít a feleségének, ha meghallja a különköltözés ötletét, mert nagyon szomorú lenne, ha egy ilyen apróságon menne szét egy házasság. Abban egyetértett Nóra és Anett is, hogy a következő generációt, akiket épp mi, anyák nevelgetünk, biztos, hogy sokkal talpraesettebbre kell nevelnünk, hogy a fiúkból és lányokból is önálló felnőttek váljanak, akik nem csak a szüleiket akarják pótolni egy párkapcsolatban.
