Egyre-másra jelennek meg a tehetséggondozó programok a hazai iskolákban. A szülők lelkesen hordják a gyerekeiket egyikről a másikra, hogy kiderüljön, miben kiemelkedően ügyes a kicsi. Mert mindenki biztos benne, hogy az ő gyereke valamiben nagy tehetség, még ha ez nem is mutatkozott meg eddig. A valóság azonban ennél árnyaltabb: attól, hogy valakinek vannak erősségei, egyáltalán nem biztos, hogy tehetséges.
Lehet, hogy csak egyszerűen ügyesebb valamiben – ez pedig teljesen természetes dolog, aminek lehet örülni, de nem szabad túldimenzionálni.
Nem is olyan könnyű meghatározni, ki számít tehetségesnek. Dr. Gyarmathy Éva, aki az atipikus tehetségek felismerésének és kibontakoztatásának talán legelhivatottabb hazai szakértője, így fogalmaz:
A tehetség egyfajta belső hajtóerő, ami arra ösztönzi az embert, hogy elszántan tartson egy cél felé. Amennyiben ez a cél a társadalom számára is értékes és fontos, illetve elég ritka ahhoz, hogy kiemelkedően érdekesnek számítson, akkor beszélhetünk tehetségről. Az, hogy valaki mit akar elérni, merrefelé viszi ez a belső erő, sokszor csak az idő múlásával alakul ki. Addig csak annyi a biztos, hogy ez egy erős késztetés, sodrás, ami szinte megállíthatatlan. Weöres Sándor ezt így fogalmazta meg: »Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.« Emiatt a valóban tehetséges emberek sokszor furcsák, összeférhetetlenek, mások számára nehezen követhető, mit miért csinálnak.
Azokkal szemben, akik tehetséges gyerekre áhítoznak, vannak szülők, akik jobban örülnének, ha a gyerek egy kicsit kevésbé lógna ki a sorból, mert nehezükre esik végignézni, hogy ez mennyi szenvedéssel jár. „Mi nagyon sokat küzdöttünk, csak mert Bálint nem úgy gondolkodott, mint a többiek” – mondja Mónika, aki hosszú keresgélés és sok kudarc után talált megfelelő oktatási intézményt a fiának.
„Az átlagos iskolában nem tudnak mit kezdeni azokkal a gyerekekkel, akik nem teljesen illeszkednek az intézmény profiljába. Aki kicsit is kilóg, azt inkább megbélyegzik: hülye, lusta, nemtörődöm, SNI-s… Pedig sokszor épp ezeknek a gyerekeknek vannak különleges adottságaik a kortársaikhoz képest.
Bálint felső tagozatban folyamatosan bukdácsolt matekból, az osztály előtt is megalázó helyzetekbe került emiatt. A nevelési tanácsadóba küldtek minket intelligenciatesztre. Itt derült ki, hogy a 12 éves fiam a 18 éveseknek összeállított IQ-tesztet is könnyedén megoldja.
Most egy alternatív középiskolába jár, ahol felismerték, hogy egyáltalán nem buta, elfogadják olyannak, amilyen, és végre ő sem fél a tanároktól. De nagyon sok évig tartott, mire megtaláltuk a megfelelő helyet.”
Hol van a tehetséges gyerekek helye az oktatásban?
„A hazai tehetséggondozás egyik legnagyobb ellentmondása – mondja Gyarmathy Éva –, hogy standard tesztekkel próbál mérni és kategorizálni olyan adottságokat, amelyeknek éppen az a lényegük, hogy formabontók. A valódi, átütő erejű tehetség egyik ismérve, hogy megállíthatatlan, és ha kell, a korlátokat is áttöri, hogy elérje a célját. Ezt nagyon nehéz kezelni, de még tolerálni is. Az ilyen gyerekeknek arra van szükségük, hogy hasonlóan furcsa gondolkodású, elkötelezett segítőt találjanak maguk mellé. Az alternatív iskolákban akadnak ilyen tanárok: ők ugyanúgy nem találják a helyüket a közoktatásban, mint ezek az atipikus fejlődésű gyerekek. Ha szerencséjük van, és találkoznak, abból nagyon hasznos és izgalmas dolgok születhetnek.”
Az arányok a szakember szerint nagyjából így alakulnak: a lakosság körülbelül háromnegyedét azok az emberek alkotják, akiknek megvannak az erősségei, és ezzel sikeres életet tudnak maguk számára biztosítani, de nem számítanak különlegesnek. A maradék 25 százalékban mocorog az a bizonyos hajtóerő, és közülük 5 százalék az, akikben átütő erővel van jelen. Ez rendben is van így, hiszen gondoljunk csak bele: a társadalom működését az adja, hogy van egy stabilitást biztosító réteg, és néhányan olyanok, akik a változásokat hozzák. Ha mindenki feltaláló vagy forradalmár lenne, az ugyanúgy nem vezetne fejlődéshez, mintha senki nem lenne az.
A Virtuózok győztese, Boros Misi hegedűóráján. Képünk illusztráció. Fotó: MTI/Sóki Tamás
Ma a tehetséggondozó programok azokra a gyerekekre koncentrálnak, akik hamar látványos eredményeket tudnak felmutatni, és már korán megmutatkozik, mi az, ami érdekli őket.
Vagy legalábbis hagyják magukat egy irányba terelni. Ez azoknak kedvez, akik átlagosan jó képességűek. Az útkeresőknek több időre van szükségük, és arra, hogy sok, akár teljesen különböző területen kipróbálhassák magukat. Az így szerzett információkból állítanak aztán magukban össze egy olyan rendszert, ami újszerű az eddig ismertekhez képest. A valódi tehetséggondozás tehát kicsit ugrás a sötétbe: nem tudjuk pontosan, mi lesz a vége, ha támogatjuk a gyereket, hiszen olyasmi felé törekszik, ami valami új, eddig talán nem is létező dolog. Ez pedig olyan kockázat, amit a programok nagy része nem vállal fel, mert a túlélésüket jelentő anyagi támogatáshoz megjósolható eredményeket kell felmutatni.
A gond akkor kezdődik, amikor valakiben annyira erősen munkál a késztetés, hogy a célja felé törjön, hogy ha kell, fejjel megy a falnak, és az az erő, ami megfelelő kezekben építő lehetne, rombolóvá válik. Belőlük lehetnek az önpusztítók, vagy azok a zseniális bűnözők, akik akár nagy hálózatokat is képesek felépíteni és mozgatni. A hajtóerő ugyanaz, csak a cél változik meg.
És mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik átlagosan ügyesek, de nem kiemelkedően tehetségesek?
Egyszerűen csak teljes és boldog életet fognak élni. „A nagy tehetségek utáni folytonos hajsza olyan képet fest, mintha az, aki nem kiemelkedő valamiben, tehetségtelen lenne – mondja Gyarmathy Éva. – Pedig a tehetségesnek nem a tehetségtelen az ellentéte! Az azt jelentené, hogy akiben nincs fékezhetetlen hajtóerő, az semmire sem alkalmas. Ez nem igaz, hiszen éppen ezek az emberek azok, akik egy társadalom kiegyensúlyozott működését biztosítják. Ez pedig nagyon fontos, nélkülözhetetlen feladat.”
