Anyaként tanárok, ápolónők, tanácsadók és szórakoztató centrumok is vagyunk, ami végül is jó, mert legalább változatos a munkánk. De van egy olyan feladat, amit nem akartam magamnak: minden családtagom rajtam keresi a cuccait.
Úgy tűnik, a családom tényleg azt hiszi, hogy anya mindig tudja, hogy mi hol van.
Hátizsákok, házi feladat, ételek, kedvenc takarók és cipők. Ó, mennyi cipő! Ha valami eltűnik, akkor rögtön az én feladatommá teszik, hogy találjam meg. Az én problémám. Nem tudom, hány órát töltök naponta azzal, hogy detektívet játszom csak azért, hogy a családomnak ne kelljen keresgélnie.
Persze én is hibás vagyok, mert egyszer viccelődtem azon a férjemmel, hogy én vagyok a ház menedzsere. Mert otthon voltam a gyerekekkel, és nagyjából mindent én csináltam a ház körül. Bevásároltam, főztem, házimunkáztam, befizettem a számlákat. Valószínűleg innen vették azt, hogy ha valaki, akkor majd anya tudja, hol találhatók az elveszett holmik.
De most itt az idő, hogy ez megváltozzon, és mindenki felelősséget vállaljon a saját cuccaiért.
Öten vagyunk ebben a családban, öt ember sokkal több holmit megtalálhatna, mint egy szál anya. Nemrég új taktikám lett. Ahányszor megkérdezik a gyerekeim, hogy hol van a cipőjük, logikával próbálom rávezetni őket a megoldásra: „Honnan tudhatnám, hol van a cipőd? Elvileg az a te cipőd, igaz?” Ha pedig a férjem kérdez rá valamilyen ételre, akkor azt válaszolom, hogy a hűtőszekrényben érdemes nézelődni, ha enni szeretne. A logikus érveléseimre egyedül a kétéves gyerekem nem vevő. Követeli, hogy adjam elő a dinoszauruszát, és csak növeli a hangerőt, ha a rávezetéssel próbálkozom. Ezen a ponton pedig inkább az a logikus döntés, hogy megkeresem neki a dinóját, mielőtt felrobbanna a gyerek feje.
Azért néha még közbelépek, ha nagyon muszáj. Amikor valamelyik gyerek késésben van, akkor azért segítek keresni. Tudom, hogy az anyaság csupa kompromisszum, és megteszünk mindent, hogy a lehető legsimábban teljenek a hétköznapok, de ami sok, az sok. Elég volt, hogy detektívnek néz a családom.