„Sok gyermek tulajdonképpen ma magára van hagyva” – Szabadulószoba egy drogos kamasz elméjéből

Érdekes, hogy tündéreket mindig szőke hajjal, karcsú termettel, kedves arccal képzelünk el – és bár mindhárom jelző igaz Szedmák Eszterre, ezek mellett jó adag vagánysággal, vidámsággal és magasan fejlett problémamegoldó képességgel is rendelkezik. Mindezek együtt szükségesek ahhoz, hogy napról napra olyan jókedvvel, lendülettel és lelkesedéssel tudja végezni munkáját, ahogyan az elmúlt 13 év alatt is tette. Külsőre egy fiatal lány, beszélgetés közben egy jól képzett és gyakorlatban is jártas szakember – kedves, érzékeny, mégis határozott és erős nő, aki maga sem felejtette el, hogy milyen volt egykor gyereknek lenni, és most, felnőttként mint valódi védőangyal áll a bajba jutott fiatalok mellett.

Szedmák Eszterrel, a XIII. kerületi Prevenciós Központ Kábítószerügyi Egyeztető Fórumának (továbbiakban KEF) szakmai társelnökével beszélgettem ezekről a kérdésekről, és az egész világon egyedülálló drogprevenciós szabadulószobáról, amelynek hivatalos megnyitója 2017 decemberében volt.

Mesélj néhány szóban magadról, a mindennapi munkádról!

2005 óta dolgozom a XIII. kerületi Prevenciós Központban, először családgondozóként, majd ifjúsági referensként, amely jelenleg is a munkaköröm. 2012-ben a kerületi KEF szakmai társelnökének választott meg a tagság. A prevenciós központ alapvetően családsegítéssel, gyermekvédelemmel foglalkozik, de van nálunk mindenféle egyéb rendezvény is: ingyenes sportfoglalkozások és számtalan ifjúsági program. Igyekszünk amolyan közösségi térként funkcionálni az itt élők számára.

Egyik kiemelt feladatunk a prevenció, amelynél legfőbb célunk, hogy minél több gyerekhez eljussunk. Már korábban is azt tapasztaltuk, hogy a frontális kereket közé szorított beszélgetések nem hatékonyak, azonban mióta már csak külön akkreditációval lehetne ilyen jellegű előadást tartani a gyerekeknek az iskolákban, ezt kevesen végzik.

Szedmák Eszter

Az osztályfőnökök beszélnek a drogokról osztályfőnöki órán, de legtöbben semmilyen képzést nem kaptak a témáról. Így adódott az ötlet, hogy akkor hozzuk be mi a gyerekeket ide, és beszéljünk velük a maguk közegében. Amúgy is, a délutáni programok és szünidei napközis táborok alatt folyamatosan itt vannak – sokszor több időt töltünk velük, mint a szüleik.

Honnan jött konkrétan a szabadulószoba ötlete?

Egyrészt onnan, hogy mindenképp szerettünk volna valami 21. századi megoldást. Ahogy mondtam is, a régi módszerek elavultak, nem lehet velük elérni és kinyitni a gyerekeket. Maga az alapgondolat különben nem közvetlenül tőlünk származik, hanem egy szülésznő-jelölttől. A SOTÉ-n dr. Kapitány-Fövény Mátéval (Nyírő-OPAI) egy szakmai tárgy keretében ötleteltek és beszélgettek arról, hogy milyen innovatív módszerrel lehetne a prevenciót segíteni, és akkor vetette fel Lakatos Anna, hogy legyen egy szabadulószoba, amelyben egy drogos fiatal fejéből kellene kijutni.

Kik és hogyan dolgozták ki a projektet?

„Az anyagozás jó, mármint jó érzés az anyaghasználónak. Ha nem lenne az, akkor nem csinálnák”

Sok együtt gondolkodás kellett hozzá, hogy megvalósulhasson a szoba. Egyrészt ez az épület, ahol eleve nagyobb helyünk volt, mint a korábbi központban. Itt megkaptunk egy használaton kívüli, kisméretű tornatermet hozzá, melyet át kellett alakítani a mostani állapotára.

A szakmai megvalósításon többen is dolgoztunk, a Nyírő-OPAI Drogambulanciájának részéről Szabó Tünde, Kiss Anna és a már említett dr. Kapitány-Fövény Máté működött együtt intézményünkkel. A Nyírő-OPAI-val igen szoros az együttműködésünk, napi kapcsolatban vagyunk – ez azért is klassz, mert mindenkit, akinél olyan jellegű problémát észlelünk, amelyen segíteni tudnak, rögtön a megfelelő szakemberhez tudunk irányítani. Szóval, a Nyírővel együtt alakult ki a koncepció, aztán nyilván hatalmas költsége volt – az Emmi által támogatott drogprevenciós pályázaton nagyjából a felét kaptuk meg támogatásként, a többit pedig a XIII. kerületi önkormányzat biztosította.

Maga a szoba felépítése gyakorlatilag a csecsemőkor-gyerekkor, kamaszkor és a jövő hármasára tagolódik, és itt kell a feladatok során kérdések megválaszolásával négy számjegyű zárakat kinyitni, és így jutunk ki a szobából.

Felhasználtatok hozzá valós beszámolókat, élettörténeteket?

Természetesen igen – maga a szoba alaptörténete is egy teljesen valós szituáción alapul. Nem feltétlenül a mélyszegénységet kell elképzelni háttérként – habár ők a leginkább érintettek a drog kapcsán, de azért azt tudnunk kell, hogy minden társadalmi rétegben lévő gyerek ki lehet téve a kábítószerrel vagy akár más függőséggel találkozás veszélyeinek. A mi történetünkben adott egy fiatal fiú, látszólag normál körülmények között élő szülei elválnak, először az anyukájához kerül, majd az anyuka rájön, hogy ő erre az egészre még nem készült fel, így az apa veszi át a gondozását, ő azonban elég katonás jellem. És ebből adódik aztán a szituáció…

Rengeteg dolgot itt tudunk meg a gyerekektől. Egy ennyire élményszerű feladat során nagyon megnyílnak, sok dolgot elmesélnek.

Csak drog kapcsán vagy más függőséggel kapcsolatban is hasznos lehet a szoba?

Mindenképpen más kapcsán is, hiszen maga a főszereplő is játék-, drog- és alkoholfüggő. Beletettük a történetbe a visszaesést is. Azt is meg kell tapasztalni. Szinte törvényszerű.

Tényleg?

Igen. Te dohányzol? Nem? Akkor nem tudod, de olyan ez is, mint akár a nikotinfüggőség. Például sok dohányos kb.tízezerszer szokott le a cigiről. Mindig ugyanúgy kezdődik: csak elmegy egy buliba, hónapok óta nem cigizett, egy szál nem oszt, nem szoroz. És persze, onnantól cigizik megint az ember. Ugyanígy a drog vagy az ital kapcsán. Sok függő vagy akár tinédzser azt mondja: „Á, hónapok óta tiszta vagyok, egy pohár ital az semmi, meg tudom állni.” És megint ugyanott tartanak.

Ez sajnos nem meglepő, ismerve a gyerekek általános helyzetét. De talán egy ilyen nagyon erős élményt adó tapasztalat, mint ez a szoba, segíthet nekik! Milyenek a visszajelzések, milyen eredményei vannak egy-egy itteni foglalkozásnak, amelyekről ti is tudtok esetleg…?

Nos, az elsődleges visszajelzést rögtön megkapjuk, hiszen a szabadulószoba 30-45 perce után következik egy újabb szakasz, egy kb. 15-30 perces beszélgetés az élményekről, tapasztalatokról. Rengeteg dolgot itt tudunk meg a gyerekektől. Egy ennyire élményszerű feladat során nagyon megnyílnak, sok dolgot elmesélnek.

Olyan sztorikat hallunk, hogy magunk is alig hisszük el… Sokszor a gyerekek elmesélik, hogy 14 évesen hatalmas a nyomás és a stressz az iskola meg a továbbtanulás miatt, és otthon a szülők, ha észreveszik is, hogy gond van, tudod, mit csinálnak? Isznak a gyerekkel házi pálinkát, közösen, hogy oldják a feszkót.

Egyáltalán miért lehet az a 14 éves ennyire szorongó? És ha már eljutott odáig, hogy az, akkor tényleg ez a megoldás? Ahelyett, hogy beszélnének róla? De a gyerekek elmondása szerint a szülőnek az az elve, hogy inkább vele igyon, mint mással. Agyrém, komolyan mondom! Ilyeneket általában egy osztályfőnöknek nem mondanának el. Pláne nem egy sima tanórán belül. Ráadásul a legtöbb tanárnak halvány fogalma sincs a drogokról, a játékfüggőségről, nem is tanulják ezeket, nyilván nehéz lenne úgy segíteni, ha semmit nem tud az egészről…

A felnőttek rendszerint rémesen túlbonyolítanak mindent.

Milyen gyakran vannak csoportjaitok?

Rengeteg jelentkezőnk van. Ez egy ingyenes program, ráadásul egy értékes tapasztalat, így sok pedagógus elhozza az osztályát. Egy nap több csoportot is tudunk fogadni – ilyenkor, az osztálykirándulások idején állandóan telt házunk van, és büszkén mondhatom, hogy már szeptemberre is vannak időpontfoglalásaink!

Csak és kizárólag gyerekek jöhetnek el?

Tinédzserek, ezen belül is a 14-18 éves korosztályt várjuk. Természetesen pedagógusok, szakemberek is eljöhetnek, ha szeretnék előtte kipróbálni, hogy mégis tudják, hogy miről van szó, hogyan zajlik az egész. De érdekes, hogy egy felnőtt agya, problémamegoldó képessége már nagyon másképpen működik. Előfordult olyan is, hogy felnőttek nem tudtak kijutni, pedig a gyerekeknek általában egyértelmű a helyzet és a megoldás. A felnőttek rendszerint rémesen túlbonyolítanak mindent.

Milyen jellegű prevencióban hiszel te személyesen?

Én abban hiszek, hogy beszélgetni kell, hogy jelen kell lenni a gyermekek életében. Tudni kell a gyerekekről a dolgaikat, az érzéseiket, figyelni rájuk. Abban hiszek, hogy lennie kell legalább egy embernek, akihez fordulhatnak, akire számíthatnak. Ez jó esetben a szülő, vagy egy jó fej nagynéni, vagy akár egy szociális munkás. Nehezebb helyzetben vannak azok, akik senkihez sem fordulhatnak. Pedig a világ nagyon nehéz most a gyerekek számára.

Miért ilyen nehéz most a gyerekeknek? Hiszen elméletileg könnyebb. Hiszen elméletileg könnyebb, már nem feltétlenül 2-3 műszakban dolgoznak a szülők, mint akár a mi nagyszüleink és szüleink is tették. Akkor valahogyan mégis más volt, mintha nagyobb lett volna az összetartás.

Igen, más is volt. Akkor még a munkahelyre vagy akár a nagyszüleink a földekre magukkal vitték a kicsiket. Volt közösség, esténként együtt voltak a családok. Gondoljunk csak bele, hányszor hallottuk nagyszüleinktől ugyanazokról a sztorikról, mikor azt mondjuk „Jaj Mama/Papa, ezt már ezerszer elmesélted!” Mára ez teljesen elveszett. Ma már nem történik a munkahelyen és az iskolában sem semmi, mert ugye a nap végén, ha elhangzik a kérdés, általában a „nem történt semmi” a válasz.

Értenünk kell, hogy a tinédzserek életében a legnagyobb probléma mindig az aktuális probléma, azt nem szabad degradálnunk.

Véleményem szerint az is nagyon fontos, hogy egy párkapcsolatban is tudatos napi rutin legyen az, hogy beszélgetünk. Reggel is, amikor felkelünk, és este is, amikor hazaérünk. Kinek milyen volt a napja, hogy elmeséljük a híreket, és hogy meghallgassuk egymást. A mostani családoknál azonban nem ez a megszokott. Sokan elfogadják, hogy nem történt semmi, vagy elütik egy viccel. Sokan csak lerázni akarják a gyerekeket, csak letudni a velük járó nyűgöket, csak hagyja békén őket a gyerek. Még rosszabb esetben játszmázás eszközeivé válnak a kicsik. Sok gyermek tulajdonképpen ma magára van hagyva.

Nem figyelnek rájuk, senki sem kíváncsi az életükre, és ez nagyon szomorú. Az lenne a legfontosabb, hogy szenteljünk nekik az időnkből igazi figyelemmel, hallgassuk meg őket, és legyünk rájuk kíváncsiak. Értenünk kell, hogy a tinédzserek életében a legnagyobb probléma mindig az aktuális probléma, azt nem szabad degradálnunk. Segítenünk kell, hogy ezeket a problémákat kezelni tudja és megoldani. Amikor pedig érzik, hogy érzelmileg biztonságban vannak, ha elő is kerül egy döntéshelyzet, akkor is van egy olyan ember, akiről tudják, hogy hozzá fordulhatnak, és akire ők számíthatnak, akkor sokkal nagyobb az esély arra, hogy helyesen döntenek majd.

A másik, ami szintén a szülők feladata lenne a törődés és figyelem mellett, hogy hiteles mintát nyújtsanak. Ha ott egy bizonytalan fiatal, a függőség küszöbén, vagy már benne, akkor hogyan kérjen segítséget a szintén alkohol- vagy akár Facebook-függő szüleitől? Eszükbe sem jut. De ha követendő, hiteles példa van előttem, akkor van választásom. Ehhez nagyon kellenének a szülők. De milyen hiteles mintát keressünk egy olyan világban, ahol egyre több esetben látjuk, hogy nem az apa, hanem az anya hagyja ott a családot, a gyerekeket, és lép le, hátrahagyva mindent…? Nyilván nem véletlen, hogy ez is belekerült a szoba alaphelyzetébe.

Sokan csak lerázni akarják a gyerekeket, csak letudni a velük járó nyűgöket.

A harmadik dolog, ami miatt nehéz most a gyerekkor, hogy a gyerekek egymással is nagyon gonoszak és sok esetben egymásnak okoznak a legnagyobb sérelmet. Bántalmazás, kiközösítés. Kiközösítenek gyerekként, mert szép arcú kislány vagy, mert nagy a fejed, eláll a füled vagy kockás az inged. De itt is, a mi gyerekeink között is volt olyan, akit azért közösítettek ki, mert nem volt Facebook-profilja.

Ezt nem mondod komolyan!

De igen, teljesen komolyan mondom. Beszéltünk a szülőkkel, ők elzárkóztak, nagyon féltették a gyermeket az online világtól. Aztán abban maradtunk, hogy mi, itt a központban létrehoztunk neki egy profilt, és adott időben, ellenőrzött keretek között lájkolt, meg posztolgatott.

És ettől rendbe jött minden?

Hát, képzeld el, hogy feltöltöttünk róla olyan képeket, amelyeken ilyen nagyobb fiúkkal, kollégákkal szerepelt, erre egyből like-olták, és azóta minden rendben.

Hihetetlen, milyen sokrétű a munkátok, nemcsak a szoba, még a délutáni és szünidei programok is.

Bizony. Több kolléga dolgozik együtt azért, hogy minden iskolán kívüli szabadidőre színes programokkal készüljünk. Amikor kicsengetnek az iskolából, akkor minden hétköznap programokat csinálunk estig a gyerekeknek, szünetekben, sokszor hétvégén is. Fontos, hogy a csapatunkban csak és kizárólag elhivatott szakemberek dolgoznak, ezt másképp nem is lehet.

Vannak még további terveitek a Tudat-törő kapcsán? Lehet még továbbfejleszteni?

Igen, van még ötletünk a 21. századi prevenciós módszerek kapcsán – és az egyik hamarosan meg is valósul egy interaktív film formájában. Egy tinédzser lány lesz a főszereplője, belső nézetes, tehát az ő szemén keresztül láthatjuk, hogy mi történik vele egy sima szombat esti házibuliban, és amikor egy-egy döntés elé kerül, hogy megigyon-e még egy pohárral, felszívjon-e egy csíkot, elmenjen-e azzal a fiúval, akkor a néző választhatja majd ki, hogy hogyan döntsön a lány, és nyilván ennek megfelelő lesz a végkifejlet.

Hol lehet majd elérni ezt a filmet?

Egy közösségi videómegosztó portálon – nem a legnagyobbon, hanem egy másikon, ahol nincs még reklám. Oda feltöltjük, és tanárok, mentálhigiénés szakemberek, bárki dolgozhat majd vele, ingyenesen elérhetik és felhasználhatják órán, beszélgetésen, programokon. Úgy érzem, nagyon hatásos lesz!

Ha kíváncsiak vagytok a Tudat-törő szabadulószobára, akkor itt éritek el a weben, illetve itt tudtok időpontot is egyeztetni Eszterrel. Érdemes kipróbálni, más szemmel látni a világot, meghozni azokat a döntéseket, amelyeket egy tizenéves, sérülékeny kamasznak meg kell hoznia.