Család

„Már megbocsátottam, hogy öngyilkos lettél” – nyílt levél egy nevelőapához

„Szeretted anyut, és el tudtad fogadni olyannak, amilyen. Ez utóbbi nekem soha sem sikerült…” – E sorokat egy felnőtt nő írta néhai nevelőapjának, annak a férfinak, aki őt kamaszlányként kapta meg gyermekének. A levél írója azóta már maga is kétgyermekes családanya.

„Kedves István!

Emlékszel? Egy totális háború kellős közepébe csöppentél. A háború anyu és köztem dúlt. A serdülő lány függetlenségi törekvései és a gyermekét egyedül nevelő édesanya kontrollmániája csapott össze, amikor megérkeztél az életünkbe. Ma sem tudom, hogy tudatosan-e, vagy akaratlanul, de azonnal a villámhárító szerepét osztottad magadra, és később sem tágítottál, akármekkora égzengés is tombolt körülötted. Pedig amikor megismertelek, még az sem volt biztos, hogy összekerülsz-e anyuval, az meg pláne nem, hogy együtt maradtok. Egy ruhámat igazíttatni mentünk fel hozzád. Merthogy építészmérnök létedre mesterien bántál a lábbal hajtós Singerrel is. Amúgy valójában ez a szoknyafelhajtás csak ürügy volt, tudtuk is ezt mindhárman. Anyu egyszerűen csak tesztelni akarta, mit is szólunk mi egymáshoz: a gyerek meg a lehetséges új pasi.

Aztán te jöttél fel hozzánk esténként, egyre gyakrabban, így a kapcsolatotok anyuval előttem szökkent szárba. Nagyon szorítottam neked, hogy sikerüljön. Annyira mások voltak azok az esték, amikor ott voltál! Számonkérés helyett beszélgetés, mosolyszünet helyett nagy röhögések. Drukkoltam is minden délután hazafelé úton az iskolából, bárcsak ott lennél nálunk. És ott voltál. Egyre sűrűbben. Nálunk ragadtál, és mi, hárman egy család lettünk, visszavonhatatlanul. Egy igazi olasz család, ahogy mondogattuk egymásnak.

Mert zengett a ház, amikor mi, hárman beszélgettünk, oly mediterrán szenvedéllyel, egymást túlharsogva akartuk egymásnak elmondani, mi történt velünk aznap.

Te vezetted be ezt is, hogy fontos legyen mindent megosztanunk egymással. És ugyanígy zengett a Zsigulink is, amivel kirándulni jártunk. Nincs már meg ez a Zsiguli, és nincs már meg ez a család sem… De ekkor még jókedvtől hangos évek vártak ránk.

A középiskolát megelőző nyáron azt mondtad, ott minden más lehet, mint addig, csak rajtam múlik. Mert te értetted, hogy a közepes tanuló skatulyából, melybe beleszorítottak már az általános iskola alsó tagozatában, szinte lehetetlen kitörni. Igaz, nekem kedvem sem volt már egy idő után kapálózni ellene. És igazad volt, tényleg minden más lett. A középiskolában már az első hónapokban kivívtam a »jó tanuló« státuszt, ami rajtam is ragadt, mert ugye ez a skatulya is működik… Ezután már csak azzal foglalkozhattam, ami érdekelt. Hogy a fizika és a matematika is érdekelni kezdett, az szintén a te érdemed. Csak lányok jártunk ebbe az iskolába, és hogy e tantárgyak nem tartoztak a legnépszerűbbek közé, azt mondanom sem kell. Míg osztálytársnőim egy része még a mértékegység-átváltásokkal birkózott, én országos fizikaversenyre készültem, veled. De sokkal többről volt itt szó, mint szép helyezésekről, dicsérő oklevelekről a tanulmányi versenyeken. Valami olyasmiben mutattál nekem példát, amit az iskolában nem tanítanak.

Ahogyan a későbbi férjem lényegre törően összefoglalta: az értelmiségi attitűdöt. Így lett nekem három diplomám, nyolc általánost végzett szülők gyermekeként, akik amúgy maguk is szívvel-lélekkel támogatták továbbtanulásomat, így szerencsésen összeértek a szálak. Én meg amolyan kentaurként első generációs értelmiségi lettem, meg nem is. Te csak az első diplomaosztó ünnepségemen lehettél ott…

A gyereknek igaza van! Hányszor hangzott ez el tőled. Akár arról volt szó, miért ne mondhatnám meg a véleményemet nyíltan egy tanáromnak is, akár arról, miért ne mehetnék el a barátnőimmel szombat este moziba. Miközben nálad jobban senki sem tudta, hogy nem csak barátnők váltottak jegyet arra az előadásra… Így az is szinte törvényszerű volt, hogy az első szexélményemet neked meséltem el. Te – jóval később – tapintatosan beadagoltad a tényt anyunak. Akkor haragudtam rád ezért, ma már tudom, valójában elvártam tőled, hogy elmondd anyunak, amit én képtelen voltam.

Ha köztünk lennél még, elmesélném neked, reménykedem, hogy majd amikor itt lesz az ideje, a kislányaim hozzám fordulnak szerelmi ügyeikben, meg azt is, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érte, de azért kicsit félek, mi lesz, ha mégsem így fog történni…

Az első perctől kezdve Istvánnak szólítottalak. Soha apunak vagy apának. De mindketten tudtuk, az apám vagy. Te magadat szívesen nevezted gonosz mostohának. Pedig se gonosz, se mostoha nem voltál soha velem. És észrevétlenül, mire felnőttem, az apaszerep mellett elsorvadt a férji. Így következhetett be az elképzelhetetlen: külön mentetek anyuval, miután én kirepültem. Már nem lehettettek szülőpár, házaspár pedig már nem tudtatok lenni. Nagyon fájdalmas volt látni, ahogyan becsülettel próbálkoztok mindketten, de hiába. Különösen azért, mert szeretted anyut, és el tudtad fogadni olyannak, amilyen. Ez utóbbi nekem sohasem sikerült…

Az én szerelmem megölte a tiéteket. Azzal, hogy elköltöztem otthonról, és későbbi férjemmel közös, immár tőletek távoli, külön lakást béreltünk. És te nem voltál ott az esküvőnkön, pedig a szervezési munkák dandárját te csináltad. Beteg voltál. Alkoholfüggő. Mindig tudtam, az elejétől fogva. Pedig sohasem láttalak részegen. Félévente csaptad szét magad, de úgy istenesen, ilyenkor előtte mindig elvonultál. A házasságkötésem dátuma éppen egybeesett egy ilyen menetrend szerinti, többnapos elvonulásoddal. Nem haragszom, akkor sem haragudtam. De azt a kihagyott táncot sajnálom. Hogy nem bécsi keringőztünk, mert azt én csak veled tudtam, mint egykor a szalagavató bálomon…

Nem kell ahhoz addiktológusnak lenni, hogy kirajzolódjék a tiszta képlet: anyu, miután elvált édesapámtól annak alkoholfüggősége miatt, törvényszerűen választott ismét egy krónikus alkoholista férjet. Bár amikor már felnőtt fejjel próbáltam felhívni anyu figyelmét erre az összefüggésre, kézzel-lábbal hadakozott ellene, azt hajtogatta, ez csak a véletlen műve. Lehet. És lehet, az is csak a véletlen műve, hogy én, e két apát szinte fenntartások nélkül imádó leánygyermekként, felnőtt életem egy szakaszában magam is olyan komoly alkoholproblémákkal küzdöttem, hogy csak hosszú kórházi terápia mentett meg a teljes testi és lelki összeomlástól? De ennek te már nem voltál tanúja…

Új házasságot kötöttél. Egy halk szavú, végtelenül rokonszenves hölgyet vettél feleségül. Aki külsőleg zavarba ejtően hasonlított anyura. Te legalább nem hajtogattad, hogy ez csak a véletlen műve… Ebben a házasságban is kaptál egy kamaszgyereket ajándékba. Panaszkodtál, a fiú nem olyan tehetséges, mint én, nem is érdekli sem a fizika, sem a matematika. Pedig szegény gyermek semmiről sem tehetett. És nyilvánvalóan nem az volt a baj, hogy ő nem akart veled matekozni. Te nem tudtál nyitni feléje, és igazából a feleséged felé sem, soha. Mégis rettenetes sajnáltam, amikor megtudtam, váltok.

Tudom, vannak ilyen emberek, akik az életben egyetlen házastársat, egyetlen családot éreznek a magukénak, köthetnek ők újabb házasságot, lehetnek még gyerekeik, de ebben az új felállásban már csak alvajárókként lézengenek…

És egyszer csak jött a hír. Baleset ért. Elgázolt a HÉV. Sem anyunak, sem nekem nem volt hajlandó sem a rendőrség, sem más bővebb tájékoztatást adni. Majdnem megőrültünk. Nem csak a fájdalomtól. Ettől a titkolózástól, ettől a magyarázatnélküliségtől is. Mit kerestél január elsején egy vidéki HÉV-megállóban? Mi történt? Milyen baleset? Az akkori férjem jogász volt, végül ő ment el személyesen a helyi rendőrkapitányságra, tudva, hogy neki, mint meghatalmazott ügyvédnek, minden dokumentumot meg kellett mutatniuk. Át is adták neki a vaskos aktádat betekintésre, sőt az ügyintéző mindent el is mesélt neki, amit csak tudott az ügyedről. Volt férjem a jegyzőkönyveket átolvasva rábukkant a HÉV vezetőjének vallomására is. Abban az olvasható, hogy te ott álltál a két sín között, találkozott a tekintetek, miközben ő dudált és ezerrel fékezett. És az is, hogy lett volna időd elugrani. A rendőrségi hivatalnok annyit fűzött hozzá, hogy a HÉV vezetője azóta is betegállományban van. Remélem, már ő is meg tudott bocsátani neked…”

Nyitókép: Jelenet a Gifted című filmből. (Fotó: imdb)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése