Persze, kimerítő a nyár, mert ki kell találni, hogy mit is csináljunk a gyerekkel otthon, ezer táborba beiratjuk, mozgósítunk minden nagyszülőt, ismerőst, hogy vigyázzon rá, olykor még a munkahelyünkre is bevisszük, mert végképp nem marad más megoldás. Én is jártam úgy dolgozni régebben, hogy vittem magammal két hétig a 4 és 6 éves lányomat, mert nem volt más lehetőségem, és kevés stresszesebb időszakot tudnék felsorolni az életemből, mint amikor le kellett kötnöm a munkahelyen két gyereket és közben még ellátni a munkámat is. Úgyhogy teljesen megértem a megkönnyebbülést, de nem érzem át, mert nekem rémálom a tanévkezdés.
Kezdődik a hajnali kelés, amikor reggel hatkor már szendvicseket kell gyártani és összegondolni, melyik gyerek mit fog épp otthonhagyni.
Kezdődik a levelezgetés a tanárokkal, hogy márpedig az én gyerekem hazajöhet egyedül a suliból, és legyen oly’ kedves az igazgató engedélyt adni rá. Kezdődik az az érzés, hogy nem mi irányítjuk az életünket, hanem az iskola határozza meg a mindennapokat, kezdve ott, hogy tetemes összeget kell kifizetni tanszerekre, tankönyvekre, ebédekre, tesicuccokra, hogy aztán kiderüljön, a fele holmi nem is jó, mert épp a másikat kellett volna venni, úgyhogy kedves anyuka szaladjon a Tescóba és vásároljon még nyolcszáz dolgot, aminek a háromnegyedét egyetlenegyszer veszi majd elő a gyerek év közben.
Beleszól az iskola a délutánokba, mert görnyedni fog a gyerek az asztal fölött ahelyett, hogy kint rohangálna, rollerezne, biciklizne, rongálná a kukákat, bosszantaná az idős néniket a szabadtéren. És beleszól az én szabadidőmbe, amit végképp nehezményezek, mert késő estig elhúzódó szülőiken kell ülni, iskolai rendezvényekre járni, amiket még azok is halálosan unnak, akik megszervezik, és csak a szereplő gyerekek szülei ülnek párás szemmel a sorokban, amikor épp az ő gyerekük lép színpadra.
És beleszól az én szabadidőmbe, amit végképp nehezményezek (Részlet a Modern család című sorozatból – Forrás: iMDb)
Megszorítások, értelmetlen szabályok, bosszantóan buta tananyagok, elhagyott iskolai felszerelések, amiket pótolj lehetőleg még ma éjszaka, és végtelenbe nyúló ceruzahegyezés az iskola az anyák számára.
Hát ki az, aki ezt várja és örül a tanévkezdésnek? Teljesen jól lennénk egy olyan iskolával, ahol nincs házi feladat, ahol értelmes tanszerlistát kapunk, és nem a fél bolygó technika készletét kell feltöltenünk, ahol gyerek- és szülőbarát szabályok vannak, és nem ellenségként kezelik a szülőket, nem olyan „majd mi megmondjuk, hol rontottad el a gyerekedet” hozzáállással, mint most, hanem mondjuk partnerként, ahol van finom és tápláló étel, és nem kell a sótlan, se íze, se bűze menzával megküzdeniük a kölköknek, ahol a tankönyvekben az igazságot írják, és nem átmossák a gyerekek agyát, no meg ahol megfizetik a tanárokat rendesen, így nem kell aggódnunk, hogy a kiégés miatt a gyerekeken verik le a frusztrációjukat.
Olyan boldogan várnánk az iskolát, ha mindez megvalósulna, de sajnos ez ma még csak álom, úgyhogy marad tanévkezdéskor a nyögés, megkönnyebbülés helyett a stressz és a szívfacsarodás, hogy egy újabb évet kell túlélniük a gyerekeinknek ebben az iskolarendszerben.
