Rékának, Zoli édesanyjának normális, problémamentes volt a terhessége. December 30-án este nyolckor elfolyt a magzatvize az autóban, amivel éppen lefelé tartott a hegyről. Gyorsan a közeli kórházhoz kanyarodott, ott dolgozott ugyanis a fogadott orvosa. Vizsgálat vizsgálatot követett, fájás fájás után jött, de aznap a saját orvosával még nem találkozott. Másnap burkot repesztettek, amit nem igazán értett, hiszen elfolyt előtte a magzatvíz, de első gyerekes kismamaként mindent elfogadott, amit az orvosok és a nővérek előirányoztak neki.
Mire rendesen beindult a szülés, sűrű fájásokkal, megérkezett az orvosa is. Réka már nagyon fáradt volt a több mint huszonnégy órás vajúdástól. Rajta kívül ketten voltak a szomszédos szülőszobákban, mind a ketten ugyanannak az orvosnak a betegei. Az orvos hármuk közt rohangált, mindig ott volt, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rá. A másik két kismama két és fél óra alatt megszült, de Rékánál nem úgy haladt a szülés, ahogy kellett volna. Ekkor döntötték el az orvosok, hogy ha fél kilencig nem születik meg természetes úton a baba, akkor császármetszés lesz a vége. Fél kilencre azonban beállt a gyerek a szülőcsatornába, ahol el is akadt, így már nem lehetett megcsászározni Rékát.
Újra előkerült az orvos is, hirtelen nagy csődület lett a szülőszobában. Elővették a vákuumgépet, és végül azzal segítették a világra Zolit.
Hosszú, nagyon fárasztó szülés volt, de a végén senki nem jelezte Rékának azt, hogy bármi baj lenne a kisbabával. Ő egy egészségesnek hitt csecsemőt tartott a karjaiban pár órával később. A baba feje nyilván csúnya volt a vákuumtól, de másnapra szépen helyrejött, és ők boldogan ölelték magukhoz egészségesnek hitt kisfiukat. Zoli Apgar-értéke 7/10 volt, ami figyelmeztető jel lehetett volna, de sem a kórház személyzete, sem később otthon a védőnő vagy a gyerekorvos nem hívta fel a figyelmüket arra, hogy csináltassanak további vizsgálatokat, sőt meg sem kérdezték, hogy miért a hetes érték.
Az Apgar-értékek értelmezése
8–10 pont: minden rendben van az újszülöttel, semmilyen beavatkozás nem szükséges.
5–7 pont: bőringert alkalmaznak az orvosok, ami lehet csípés vagy bőrmasszázs, esetleg oxigén adása válik szükségessé maszkon keresztül.
0–4 pont: az újszülött intenzív terápiás ellátásban részesül, elszállítják az újszülött intenzív osztályra, ahol megfigyelik és szükség esetén kezelik.
Zoli végigsírta a csecsemőkorát, sőt tulajdonképpen kétéves koráig egyfolytában csak sírt. Réka említette ezt a gyerekorvosnak és a védőnőnek is, de mind a ketten azzal vigasztalták, hogy csak hasfájós a gyerek, majd kinövi. Mivel első baba volt, nem tudták összehasonlítani másik gyerekkel, elfogadták az orvos véleményét, és belenyugodtak abba, hogy majd idővel minden sokkal jobb lesz.
Zoli mindent időben csinált, időben emelte fel a fejét, időben fordult meg, és időben is állt fel. Igaz, ez az állás más volt, mint a többi kisgyereké: széles terpeszben ácsorgott, és csak nem akart elindulni. A védőnő és a háziorvos viszont még mindig normálisnak tekintette ezt az állapotot, csak kicsit lustának gondolták Zolit. A nagyszülők érezték, hogy valami nincs rendben, de nem igazán tudták megmondani, hogy mi lehet a probléma – ők is hagyták befolyásolni magukat, és elfogadták, hogy Zolika csak nagyon-nagyon hasfájós kisfiú.
Zoli már kétéves is elmúlt, amikor egy egészséges rendelésen éppen nagyon rossz napja volt. Sírt, hisztizett, kiabált. Ekkor ránézett egy idegen védőnő, és azt mondta: anyuka, azonnal vigye el a gyereket neurológiai kivizsgálásra.
Ha akkor Zolinak éppen jó félórája lett volna, és nem sír, talán újabb fél év is eltelik, mire szakemberhez kerülnek a problémával.
Ott derült ki, hogy a kisfiúnak idegrendszeri problémái vannak, amik a szülés közbeni oxigénhiány miatt alakultak ki. Nem véletlenül sírt annyit, nem a hasa fájt: a feszes izmai folyamatos fájdalmat okoztak neki. Réka ekkor keresett fel egy ügyvédet, aki elvállalta az ügyet. Csak később, az egyik tárgyaláson derült ki a CTG-gép elmentett adataiból, hogy Zolinak nagyon rossz volt végig a szívhangja, és a nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinórja. Rékának ezt nem említették sem a szülés alatt, sem utána, és a zárójelentésben sem szerepelt semmi ezzel kapcsolatban.
Ha időben megcsászározzák, nem lett volna probléma. Csakhogy szilveszter este bíztak benne az orvosok, hogy nem kell bent éjszakázniuk a kórházban, egy császár pedig mindig problémásabb, mint egy természetes szülés. Miután Réka végre diagnózist kapott a kisfia állapotáról, mindenféle fejlesztésekre és orvosokhoz kezdte hordani Zolit. A pert a kórházzal szemben első fokon elvesztették, de másodfokon megnyerték.
A gyógytornának köszönhetően Zoli már iskolába járhat (Képünk illusztráció – Thinkstock)
Már tíz éve pereskedtek, amikor a kórház végre elismerte a műhibát. Ekkor Zoli már 13 éves volt.
Újabb per vette kezdetét, ez már a pénzről, a megítélendő kártérítésről szól. A pereskedés során az édesanyát és az édesapát is csak egyszer hallgatták meg a bíróságon. Nagyon lassan történnek a dolgok ilyenkor, ha új iratot kell becsatolni, arra minimum egy hónapot, de van, amikor fél évet is kell várni. Rékáéknak folyamatosan igazságügyi orvosszakértőkhöz kell járniuk, akik nem mindig jóindulatúak velük szemben. Éppen most kérték az egyik orvosszakértő lecserélését, ugyanis szerinte nincs gond azzal, hogy Zoli nem tudja bekötni a cipőfűzőjét, illetve még vásárolni sem lehet elmenni vele, mert egy nagyobb bevásárlás alatt annyira elfárad, hogy nem tudja tartani az iramot a családdal. Az orvos szerint létezik már tépőzáras cipő, és lehet online is bevásárolni, sőt úgy sokkal kényelmesebb. Úgy gondolja, ezek az apróságok nem nehezítik meg a család életét.
De az is előfordul, hogy egy igazságügyi orvosszakértőt az ország másik végében kell felkeresni. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ebben az esetben megtérítik az utazás költségeit, de akkor is szabadságot kell kivenni, és eltelik vele egy egész nap. Másik igazságügyi orvosszakértőt kérni pedig legalább egy év csúszást jelent a per befejezését illetően.
Réka elhatározta: mindent megtesz azért, hogy Zoli emberhez méltó felnőtt életet tudjon majd élni, és ne legyen kiszolgáltatva sem a testvéreinek, sem az államnak. Ehhez tanulnia és később jól fizető állásban dolgoznia kell. Hogy normál iskolába járhasson, és leérettségizhessen, elképesztően sok fejlesztésre, és külön tanárra van szüksége annak ellenére, hogy teljesen ép intellektusú fiú, csak bizonyos tantárgyakkal lassabban halad. Ilyen például a matematika és az informatika.
A fejlesztések eszméletlenül drágák.
Amikor a baj kiderült, Réka először DSGM, vagyis Dévény Anna-féle tornára kezdte el hordani kisfiát. Mellette folyamatosan foglalkozott vele gyógypedagógus, illetve masszírozta gyógytornász is, hogy valamit lazítani tudjon a feszes izomzaton. Réka speciális óvodába íratta Zolit, ahol jutott idő foglalkozni vele. Az összes pluszköltség tíz éve is hetvenezer forintot tett ki havonta, és Zolinak közben megszületett a kistestvére is, aki tulajdonképpen egy autó hátsó ülésén töltötte az első pár évét, miközben a bátyját kísérte a terápiákra.
A rengeteg kezelés felemésztette egy nyaraló árát, de abszolút sikernek könyvelhető el, hogy Zoli idén elkezdte a gimnáziumot, és minden bizonnyal le fog tudni érettségizni. Egy kevésbé tehetős családban születő beteg gyereknek nincsenek esélyei a tanulásra, mert a szülei nem tudnak neki ennyi magántanárt és fejlesztő foglalkozást megfizetni. Zolinak ugyanis nagyon fontos, hogy ne egy harmincfős osztályban tanuljon, hanem egy olyan közösségben, ahol személyre szabottan oda tudnak rá figyelni. Az édesanya azonban úgy gondolja: ahhoz, hogy később Zoli ne legyen a társadalom terhére, vagyis dolgozni tudjon, legyen fizetése és önálló társadalombiztosítása, az a minimum, hogy leérettségizik.
Fizikai munkát ugyanis nem fog tudni végezni, muszáj lesz neki valamilyen szellemi foglalkozást űznie.
Zoli nagyon tehetséges irodalomból és történelemből, de a reáltantárgyakhoz szükséges készségeivel probléma van. Alapfokon használja a számítógépet, de játszani például nem szeret rajta, ez is korlátozza a kortársaival való kapcsolatokban. Ő olyan regényolvasós fajta.
Az ügyvéd szerint – aki egyébként sikerdíjért vállalta az ügyet – két-három év múlva talán vége lesz a pernek, és megkaphatják a kártérítést. Csakhogy azt a pénzt akkor már nem tudják fejlesztésre költeni. Jól fog jönni, de sokkal nagyobb szükség lett volna rá most, illetve az elmúlt években. Az államnak is érdekében állna, hogy az extra fejlesztéseket elérhetővé, ingyenessé tegyék a hasonló problémával küzdő családok számára, hiszen később kevesebb pénzt kéne költeni a sérült emberek gondozására, ellátására.
