Kezdjük valami olyasmivel, amit a hollywoodi rendezők többsége nem akar tudomásul venni: a rákot elég sokan túl szokták élni, ráadásul az orvostudomány fejlődésének köszönhetően egyre többen. Ha a filmekre hagyatkoznánk, a halálozási statisztikák egészen szörnyű képet mutatnának. Ha egy filmben valaki bejelenti, hogy rákos, nyugodtan a kezébe lehet adni egy lapátot, hogy kezdje el ásni a saját sírját, mert ha a forgatókönyvírókon múlik, neki szinte biztos, hogy befellegzett. És hogy mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy a rákkal foglalkozó, a rákot központi témául választó filmek többsége célközönségként nem a rákosokra gondol, hanem az ő hozzátartozóikra. Ők jóval többen vannak. Mindenkinek a családjában vagy a baráti körében halt már meg valaki rákban, mindenki került már olyan helyzetbe, hogy egy ismerőse/rokona/barátja egyszer csak bejelentette neki, hogy rákos, és ezt a helyzetet kezelnie kellett valahogy, mindenki végzett már ezzel kapcsolatban gyászmunkát. A rákfilmek többsége azért készül, hogy az ő lelküket megnyugtassa.
A rákról szóló filmeket többnyire nem kigyógyult rákbetegek, hanem rákos szerettüket gyászolók írják, ezért is központi elemük a búcsúzás. Igen, a halála előtt a rákbeteg még le tudta zárni a konfliktusait, megvalósította a beteljesületlen álmait, és bár meghalt, gondoskodott arról, hogy a szeretteinek a halála után is jó legyen. Egy tipikus rákfilm általában ilyen dolgokról szól. Ezen filmek többsége azonban rákos szemmel igencsak furcsa lehet: a néző azt láthatja, hogy mindenki azzal van elfoglalva, hogy megkönnyítse a rákbeteg búcsúját, és nem azt láthatjuk, hogy a beteg küzd az életéért, sőt meg is gyógyul. Ha néha mégis ez történik, az csak a szabályt erősítő kivétel. A cikkben igyekszem azokra a filmekre fókuszálni, amelyek inkább betegként, és nem gyászolóként tanulságos néznivalók.
Máris hiányzol (2015)
Ha Toni Collette karaktere, Milly nem halna meg a film végén (upsz, spoiler!), akár azt is mondhatnám, hogy a Máris hiányzol egy jó kis rákfilm rákbetegeknek. A film ugyanis meglehetősen hatásosan ábrázolja, milyen érzés a masztektómia után a saját nőiesség kétségbe vonása és az ebből adódó énképzavar. Ahogy az is benne van, hogyan lehet elfogadni az élet császáraként azt, hogy hirtelen az élet pofán rúgott, és nincs tovább. De amiért tényleg fontos film a Máris hiányzol, hogy meri a rákbeteg főszereplőjét nem szimpatikus emberként ábrázolni. Olyan emberként, aki teli van hibákkal, és akiből a legrosszabbat hozza ki az, hogy megtudja: súlyos beteg. Meri megmutatni, hogy egy ilyen betegség még a legjobb barátságokat is képes kikezdeni. Kár, hogy ezt a sok jó dolgot a film végén nyakon öntötték pártonnányi giccsel.
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni (2015)
Ez a film nem árul zsákbamacskát a címével: igen, itt a rákos csaj meg fog halni. A Sundance-győztes mozi ilyen szempontból tipikus, de más szempontból mégis különleges: azt mutatja be, hogy mennyire jól tud esni egy rákbetegnek, ha mások nem sajnálattal közelítenek hozzá. A kamasz Gregnek (Thomas Mann) ugyanis esze ágában sincs sajnálni a beteg iskolatársát, Rachelt (Olivia Cooke), sőt egy kicsit még haragszik is rá. Haragszik, mert az anyja kötelezi arra, hogy átmenjen a szomszédba, és foglalkozzon kicsit a beteg szomszéd lánnyal, pedig neki jobb dolga is lenne ennél. Rachel pedig azért haragszik, mert nem kérte, hogy bárki is sajnálatból barátkozzon vele. Mivel azonban Greg nem sajnálja őt, és csak kényszerből van ott, a két fiatal mégis elkezd szimpatizálni egymással, ami – a kiszámítható végkifejlet ellenére – egy nagyon emberi, kedves kis filmmé teszi az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni-t.
Fifti-fifti (2011)
Nincs erről hivatalos kimutatható statisztika, de a témára való felkészülés közben feltűnően sok olyan kommentet olvastam a neten, ahol rákbetegek és volt rákbetegek írtak arról, hogy a Fifti-fifti a kedvenc rákfilmjük. A dologhoz nyilván köze van annak is, hogy a forgatókönyvet szintén egy volt rákbeteg, Will Reiser írta, erősen alapozva a saját élményeire. A film giccsmentesen mutatja be azt, milyen érzés fiatalon ráébredni arra, hogy rákkal küzdünk, és ez milyen dühöt, frusztrációt hoz elő az emberből. Megmutatja, hogy egyáltalán nem biztos, hogy folytatni tudjuk a munkánkat, miközben a betegségünkkel küzdünk. Megmutatja, hogy a rák egy igazi párkapcsolati próba: nem biztos, hogy a szerelmünk egyben az ápolónk is akar lenni. És azt is megmutatja, hogy az igaz barátokra ilyenkor is lehet számítani. Mindezt ráadásul rengeteg humorral, optimista végkicsengéssel.
Az élet nélkülem (2003)
Borzasztóan kevesen vannak, akiknek megadatik a sors, hogy úgymond „szépen haljanak meg”. A legtöbbünknél a halál csak úgy bekövetkezik, és nem igazán számítunk rá. Nagyon ritka, amikor az ember tudhatja, hogy neki már csak X hónapja van hátra, aztán lehúzzák a függönyt. És ha még tudja is, kevesen vannak, akik ezt az X hónapot tényleg arra tudják használni, hogy mindenkitől szépen elbúcsúzzanak, és amennyire lehet, előre gondoskodjanak a szeretteikről. A Sarah Polley főszereplésével készült Az élet nélkülem egyáltalán nem realista film: a főhős nemcsak a gyerekei jövendő születésnapjaira vesz fel előre szülinapi üdvözleteket, hanem még a második igaz szerelmet is megtalálja a halála előtt, sőt még arról is gondoskodik, hogy a férje új munkát kapjon a halála után. Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de ha már meg kell halni, a legtöbben valahogy így szeretnénk.
Csillagainkban a hiba (2014)
John Green könyvének – és az abból készült filmváltozatnak – haldokló kamaszai egyszerűen túl okosak és túl ironikusak ahhoz, hogy hihetőek legyenek, de az kétségtelenül igaz, hogy marhára szórakoztatók. A Csillagainkban a hiba egyszerűen az életigenlésről szól, arról, hogy akkor is szeretnénk lehetőleg teljes életet élni, amikor ez már nem igazán lehetséges, és arról, hogy talán jobb egy kicsit rövidebb, de teljes élet, mint egy valamivel hosszabb, de korlátok sokaságával teli. A Shailene Woodley és Ansel Elgort főszereplésével készült film egyáltalán nincs hiányában a giccsnek és a hatásvadászatnak, de a két főszereplő játéka egyszerűen annyira élettel teli, hogy lehetetlen ezért haragudni rá. Persze a film meg akar ríkatni minket, de örömmel fogadtam azt, hogy mindeközben a rekeszizmaim megdolgozásáról sem feledkezett meg.
