Tipikusan a jómódú, értelmiségi fiatalok problémája, akik az egyetem elvégzése után bepánikolnak, ha az életük folytatására gondolnak. Sokan csak legyintenek ennek hallatán, pedig érdemes végiggondolni, hogy egy fiatal, aki addig egy előre megtervezett úton haladt – jó gimnázium, érettségi, jó egyetem, diploma – egyszer csak ott találja magát a nagybetűs élet kapujában, bizonytalanul.
Sikerül jó állást találnia friss diplomásként, mi lesz a magánéletével, lesz-e családja, karrierje, jó élete, minden, amiről álmodott? Rajta múlik majd minden, vagy szerencsére is szüksége lesz hozzá? De nem minden érintettnél munkavállalás előtt alakul ki a krízis, vannak akik az első pár hónapnyi vagy évnyi munka után gondolkodnak el, majd rémülnek meg: ez már mindig így fog menni hátralévő életükben? Ne feledjük, hogy a most munkába álló korosztály már elképzelni sem tudja azt, hogy nagyszüleik esetleg egy egész életet egy munkahelyen töltöttek, ahol nagyon lassan haladtak előre a ranglétrán. Ők már projektekben gondolkodnak, hamar odébbállnak, ha nem megfelelő számukra valami a munkában vagy a körülményekben. Gyors ingerekhez szoktak, gyors válaszokat, gyors változásokat akarnak. A munkaerőpiac lassabban alkalmazkodik hozzájuk, mint ahogy ők váltanak.
Amikor rájönnek arra, hogy a világ még nem képes az ő tempójukra, megrémülnek.
Másodsorban ott vannak azok, akik még a diploma előtt elkezdenek attól rettegni, hogy majd felelősséget kell vállalniuk az életükért, monoton munkát kell végezniük egy irodában, és tudat alatt elkezdik kitolni ennek a határidejét. Nem fejezik be az egyetemet, évekbe telik, mire megírják a diplomamunkájukat, „halasztanak”, utaznak egy évet, vagy épp önkéntesnek állnak, vagyis mindent elkövetnek, csak ne kelljen beállniuk az elképzelt mókuskerékbe.
Érthető okokból a kapunyitási pánik vagy krízis nem a harmadik világ fiataljainak problémája, de nagy butaság lenne a felső tízezer hisztijeként tekinteni rá. Ha nem is ennyire kikristályosodva, de minden fiatal megélheti a felnőttkortól, munkába állástól,vagy családalapítástól való félelem valamilyen formáját. Szakemberek pár évtizede megfigyelték, hogy egyre hamarabb kezdenek a gyerekek szorongani az élet felelősségétől. Jó pár éve már Magyarországon is megfigyelhető, hogy a gimnazistákat nyomasztja, mi lesz velük a diploma megszerzése után, illetve még előtte sikerül-e a megfelelő egyetemre bejutniuk.
Egyre hamarabb kezdenek a gyerekek szorongani az élet felelősségétől. (Részlet a Good Will Hunting című filmből – Forrás: iMDb)
Sokat olvashatunk arról, mennyire képes tönkretenni egy alig tizennégy éves tinédzsert a felvételire való felkészülés, a mindennapos különórák, éjszakába nyúló otthoni tanulás akkor, amikor sem a szervezetük, sem az agyuk nincs még erre felkészülve.
Ha sikerül bekerülniük az áhított középiskolába, akkor sem pihenhetnek meg, rengetegen szeretnének már kilencedik vagy tizedik év végére felsőfokú nyelvvizsgát szerezni, hogy az utolsó években már csak az egyetemi felvételire, illetve az érettségire fókuszálhassanak. Úgy tűnik, a felhőtlen gyerekkor egyre kevesebb fiatal sajátja, Vekerdy ide vagy oda. Titkon minden szülő érzi, sőt tudja, hogy a remek gyerekszakértőnek mennyire igaza van, hogy el kellene engedni ezt az egészet, hagyni gyereknek lenni a fiatalokat, bízni a megérzéseinkben, mégis csak a cikkek felett bólogatunk, és hagyjuk a gyerekeket beállni a sorba, vagy egyenesen mi lökdössük őket oda, és figyeljük folyamatosan, nehogy kiálljanak.
Természetesen nem a szülők vagy nem csak a szülők a hibásak a kialakult helyzet miatt, és más, gazdaságilag a fejlett világhoz tartozó országokban is jelen van ez a probléma, de mi mintha ezt is túlzásba vinnénk.
A skandináv országokhoz képest erősen túlzók az elvárásaink a saját tizenéves gyerekeinkkel kapcsolatban.
Legutóbb egy tizenöt éves amerikai fiú mesélte nekem, hogy úgy érzi, ha sem a MIT-re (Massachusetts Institute of Technology, Massachusettsi Műszaki Egyetem), sem egy japán műszaki egyetemre nem veszik fel, akkor semmit nem tud majd letenni az asztalra, értéktelen az élete. Mindezt úgy, hogy most nem érzi magában ez erőt és lelkesedést, hogy felkészüljön ezekre az egyetemekre, egyelőre csak sodródik az árral, és minden este szorongva alszik el, amiért tanulás helyett gépezett a haverjaival. Sokszor felébred éjszaka, van, amikor még tanulni is nekilát éjjel kettőkor, akkora lelkiismeret-furdalása van, annyira fél a jövőtől. Pedig a szülei nem presszionálják, egyáltalán semmilyen irreális elvárásuk nincs vele kapcsolatban, tipikusan olyan család, akik elfogadják a gyerekük döntéseit, de a srác úgy érzi, a világ ezt várja el tőle.
Nekem még csak azt mondták a tanáraim harmincöt éve, hogy ha lusta vagyok, nem megyek majd egyetemre. Nem folytatták, ha akartam, továbbgondoltam. De most már a gimnáziumok első évfolyamán is tulajdonképpen a felvételire készülnek, sokat számít, hogy hányadik az iskola a rangsorban. Minden tanuló vállán ott a felelősség, nehogy lecsússzon az iskola, kevesebb gyereket vegyenek fel a legjobb egyetemekre, rosszabb legyen az érettségi átlag.
Akinek végül sikerült bejutnia az egyetemre, az pedig elkezdhet felkészülni a kapunyitási pánikra.
