Nórát is Barbarát még a gimiből ismerem. Kamaszként rengeteget beszélgettünk arról, hogy ha egyszer szülők leszünk, egy sor dolgot teljesen máshogy fogunk csinálni, mint a saját szüleink. Amikor dühösek voltunk rájuk (és nem egyszer voltunk irtó dühösek), még azt is megengedtük magunknak, hogy eljátsszunk a gondolattal, nem engedjük majd őket a gyerekeink közelébe. Aztán megszülettek, és mi szerencsére engedtük…
Nóra
Átlagosnak nevezhető gyerekkorom volt, egy folyton dolgozó értelmiségi apával és egy anyával, akiért őszintén rajongtam – kezdi a mesélést Nóra. – Nyolcéves lehettem, amikor hirtelen elváltak, nem sok előzménye volt. A gyerekkornak hirtelen vége lett, egyik pillanatról a másikra fel kellett nőnöm.
Anyám sokat sírt, rengeteg vigasztaltam, gyakorlatilag én voltam az egyetlen támasza. Ez akkor természetesnek tűnt, utólag visszagondolva már látom, mennyire nem volt az.
Tizenegy éves lehettem, amikor újra összejöttek. Azonnal visszakerültem a gyerekszerepbe. Csak kapkodtam a fejem. A válásról, illetve az azt követő nehéz évekről sosem beszéltünk. Valahogy így tudtak túlélni a szüleim, pontosabban így tudott túlélni minden sérelmet az anyám. Apám részéről szerintem mindössze annyi lehetett az oka a hallgatásnak, hogy ő képtelen volt a problémákról beszélni.
A kamaszévek nagyon viharosan teltek. Nehezen tudtam asszisztálni a tabukhoz, hazugságnak éltem meg a fél életünket. Miért váltak el? Miért nem kaptam választ soha a kérdéseimre? Végül tizennyolc éves koromban apám leültetett, átbeszéltük az ő verzióját. Utána néhány dolgot másképp láttam…
A nyílt harcot anyám és köztem a lányom születése robbantotta ki. Huszonhat éves voltam, úgy éreztem, meg kell védenem kis hármasunkat az anyámtól. Ő ehhez képest aktív részese akart lenni a hétköznapoknak. Beleszólt majdnem mindenbe. Hideg van, miért nincs a gyereken sapka? Mit főzöl a hétvégén? Miért nem adsz neki inni gyakrabban? – tette fel a kérdéseit sorra. De igazából nem is a kérdéseivel volt bajom. Hiteltelennek éreztem a törődését, bizonyos értelemben feltépte a régi sebeket, hiszen én ennek a törődésnek a töredékét sem kaptam meg.
Aztán valahogy észrevétlenül elkezdtek változni bennem az érzések. Talán azzal, ahogy egyre magabiztosabb szülő lettem.
Nemsokára megszületett a második lányom, néhány év múlva pedig beadtam a válópert, mert addigra kiderült, hogy a férjemmel teljesen mást gondolunk arról, mit jelent a család, illetve a gyereknevelés közös terhe. A szüleim sokkot kaptak. Egy ideig velük is nekem kellett foglalkoznom, de végül mellém álltak, és azóta támogatnak mindenben. A gyerekkorom nehézségeiről ma is nehezen beszélünk, és ha fúj a szél, ma is aggódik az anyám, de már tudom, hogy nem azért mondja, mert rossz anyának tart, hanem mert jót akar…
Azon, ami a gyerekkoromban történt az anyám és köztem, rég túl vagyok. Ha lassan is, de feldolgoztam mindent. Sajnálom, hogy néhány év kimaradt a gyerekkoromból, de már nem érzek haragot iránta. Sokat segített az is, hogy közben magam is szülő lettem, hogy ugyanabban a korban vagyok, amikor ők szúrták el az életünket – egy időre. Mivel én is elbuktam azóta párszor, látom és értem, hogy ők min csúszhattak el. Hogy volt egy szakasz az életükben, amikor csak egymásra tudtak figyelni, rám nem. Ma már sokkal emberibbnek látom az egész történetet, mint anno.
„Finoman közöltem vele, hogy megvannak a saját elképzeléseim a gyereknevelésben, és ezeket fogom követni.” (Jelenet a Gilmore girls című sorozatból.)
A gyerekeim a lehető legjobbat hozzák ki mindkettőjükből. Sokszor csak nézem őket, és észreveszem magamon, mennyire meghat az a hatalmas szeretet, amit látok mindkettőjükön. Amikor betegek a gyerekek, vagy csak úgy szükségem van az anyámra, azonnal ugrik, bármikor ott alhatnak, ha szeretnének, vagy ha nekem van programom a párommal. Jó, anyám néha mártírt csinál magából, de ő már csak ilyen. Ettől még nagyon is fontosak neki az unokái, és én is.
Apám pedig, aki szinte egyáltalán nem volt jelen a gyerekkoromban, most fogja magát, előre leszervezi a programot a lányokkal. Hetekkel korábban színházjegyet vesz, uszodába, állatkertbe viszi őket, el sem hiszem, komolyan…
Néha eszembe jut, hogy mi lenne, ha szembesíteném őket a változással, aztán rájövök, hogy nincs értelme. Nem várom el, hogy utólag mindent máshogy lássanak, bűntudatot pedig főleg nem akarok bennük kelteni. Örülök, hogy idáig eljutottunk, hogy ennyire aktív nagyszülők. Szerintem ahhoz képest, hogy honnan indultunk, ez is baromi nagy lépés.
Barbara
Nórához hasonlóan Barbara kapcsolata is a válás körüli időszakban romlott meg az anyjával. Meglepő vagy sem, az unoka születése itt is sok mindent megváltoztatott. Így mesél:
Anyámmal végigveszekedtük a fél gyerek- és kamaszkorom. Tizenkét éves voltam, amikor elváltak, nagyon megviselt. Apámat gyakorlatilag elvesztettem, pedig korábban a rajongásig szerettem. Anyámat hibáztattam mindenért. A dolog őt is padlóra küldte, évekig szinte csak lézengett otthon, mint egy kísértet. A húgaimmal még csak-csak törődött, de én valahogy kiestem a pixisből. Semmit nem tudott rólam vagy tíz évig. Inkább tizenöt. Engem hamar elsodort az önállóság, amint lehetett, elköltöztem, a továbbtanulás szóba sem jöhetett, azonnal dolgozni kezdtem. Nem sokkal harminc előtt megszületett a fiam, akit egyedülálló anyaként vállaltam. Anyámat már a várandósságom alatt teljesen kicserélték.
Akkoriban jóval több szabadideje volt, valahogy az apám iránt érzett harag és a mérhetetlen önsajnálat is elcsitult benne. Legalábbis látszólag. Persze, amikor szóba került az apám, mindig nagyon elkomorult, olyankor látni lehetett, hogy sosem lesz túl rajta teljesen. A leendő unoka szerencsére teljesen jó irányba terelte a gondolatait. Peti születése előtt végigaggódta az utolsó hónapot, ami nekem – bevallom – borzasztóan furcsa volt. Utoljára kisiskolás koromban éreztem hasonlót.
Az első hónapok nagyon viharosan teltek. Mindenbe beleszólt, részben biztosan azért, mert az első években egyedül éltem Petivel. Miért etetem össze-vissza, miért alszom vele egy ágyban, miért nem viszem ki automatikusan minden nap több órára a levegőre… csak úgy záporoztak a kérdések. Begurultam.
Finoman (na jó, nem voltam mindig úrinő) közöltem vele, hogy megvannak a saját elképzeléseim a gyereknevelésben, és ezeket fogom követni. Ne mondja el a véleményét lépten-nyomon. Ha tanácsra van szükségem, szólok.
Megsértődött. Talán egy hónapig felénk sem nézett. Aztán vehetett egy nagy levegőt, mert felhívott, és elmondta, hogy rendben, nem fog annyit okoskodni, mert semmi nem fontosabb számára, mint az, hogy az unokájával tartsa a kapcsolatot.
Azóta tíz év telt el, és szinte teljes a harmónia. Anyámnál jobb nagymamát elképzelni sem tudok. Nem mondom, hogy nem tolakszik be a múlt, és nem találjuk magunkat egy játszma kellős közepén néha, de alapvetően nyugalom van. Előre beosztja a soron következő hónapot, megbeszéli velem, hogy melyik nap ér rá, és melyik nap tud Petiért menni a suliba. Tanul, játszik vele, kirándulni járnak egy nagy társasággal. Hetente két délután fixen az övék, és legalább egy hétvége havonta. Készülnek a karácsonyra, olvasnak, zenét hallgatnak. Megvannak a maguk szertartásai anyám lakásában. Én pedig tényleg csak lesek, hogy ez vajon ugyanaz az ember-e, mint gyerekkoromban.
Bár a múltat mindez nem írja át, mégis, azzal, ahogy Petit szereti, én is szeretve érzem magam. Külön jólesik, hogy többször elmondta, nagyon jó szülőnek tart – pedig egy sor dolgot teljesen máshogy csinálok, mint ő, és tudom, hogy belül ez olykor idegesíti. Azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy ha bármilyen nézeteltérésünk van a neveléssel kapcsolatban, utólag azt mondja, tévedett. Ehhez képest, egy évvel az után, hogy az iskolaválasztáson összezörrentünk, közölte, hogy nekem volt igazam… Szóval igenis változunk, változnak az idősödő szüleink is, koruktól függetlenül. Anyám most valahogy a helyén van. Sokkal jobb nagymama, mint amilyen anya volt, és én próbálom ezt elfogadni, meglátni a jót ebben, és elengedni a múltat. Muszáj lapozni néha, máshogy nem megy. Vagy életük végéig büntetnünk kellene az anyánkat azért, mert egy ideig nem állt a helyzet magaslatán?
Ez olyan jól sikerült, hogy a mi kapcsolatunk is bensőségesebb lett. Előfordul, hogy csak úgy felszaladok hozzá, és az is, hogy csinálunk egy külön programot. Amikor meghívja a barátait, átmegyek előtte segíteni, és elkísérem a plázákba, ha vásárolni akar magának valamit. Mindez korábban elképzelhetetlen volt.
Mások körülöttem nem ilyen „engedékenyek”. Őszintén szólva nem nagyon értem, miért. A gyerekeknek jár a nagyszülő, muszáj adni egy esélyt. Ráadásul azzal, ha engedjük a szüleinket „bizonyítani”, ha engedjük, hogy szeressék a gyerekeinket, a mi kapcsolatunk is változik.
