„Amikor elkezdjük életünket a patchwork családban, még gőzünk sincs, mit vállalunk…”

Eredetileg senki sem így képzeli, amikor családot alapít. Kéz a kézben, nehézségeken, bajokon át, senki el nem választhat attól, akit megszerettem, akivel összeházasodtam. Él a fejünkben és a szívünkben egy kép, amit talán még nagyanyáink szavai táplálnak, akik tényleg ennek szellemében élték le életüket. Csakhogy nagyot változott a világ – ma már váláshoz vezethet egyetlen botlás a kapcsolatban. Számtalan olyan történetet olvasunk, amikor épphogy megszáradt a tinta a papíron, és máris szétrebbent az ifjú pár. Mások küzdenek éveken át, és nem, akkor sem megy.

A válási hercehurcából többnyire tépetten kikerülő felek aztán hol felszabadultan, hol félelemekkel telve keresik az új kapcsolatot. Akinél a gyerekek maradnak – többnyire a nők – sokkal nehezebb helyzetben vannak. Amikor úgy érzik, minden stimmel az új partnerrel, akkor is ott van még a magasabb lépcsőfok: hogyan reagálnak a gyerekek? Huh, ez is rendben, szépen telt az első közös vacsora, hétvége. Na most jön a mély levegő, és lesz, ami lesz: összeköltözés! Olyan ez, mint egy patchwork falikép. Sok-sok apró különböző mintájú darabka összevarrva egy – ugyan még mindig kaotikusnak tűnő – képet alkot. Valami újat, amit semmilyen más módon nem lehet megismételni. Ezért is kapta a pszichológusoktól a „patchwork család” elnevezést ez az új keletű társadalmi formáció. Szépen hangzik, igaz? De ha egy kifeszített képre gondolunk, akkor nyugodtan töröljük is ezt a pillanatot! Ugyanis egy igazi, hamisítatlan patchwork család folyamatosan mozgásban van. Hol egyik, hol másik folt emelkedik ki, tépi a szálakat, majd újra próbálja összevarázsolni. És az is megesik, hogy egy-egy folt meggondolja magát, és „világgá megy”, így aztán mindig is egy hiány látszik majd azon a képen…

Újratervezés gomb és a doboz

Adrival és Gáborral Pest környéki, erdőszélen álló házukban beszélgetek. A környezet idilli, farakás a kert végében, tyúkudvar, két hatalmas bozontos kutya, virágok mindenütt, körben fák. És csend, nagy csend.

Adri: Az a helyzet, hogy amikor egyedül maradtam a srácokkal, a gyerekeim még picik voltak (öt- és hétévesek). Amikor az apjuk elköltözött tőlünk, biztos voltam benne, hogy én ezt egyedül nem tudom megcsinálni, képtelen vagyok rá. És akkor felállítottam egy dobozt. Vagyis egy szabályrendszert, ami keretet ad nekem, nekünk, a továbbéléshez. Azt éreztem, ha ezen az elképzelt dobozon belül maradnak a dolgaim, akkor kézben tudom tartani, nem fogok megbolondulni. Ha bármi kilóg valahol, akkor ez az egész kártyavárként összeomlik, és nem tudok mit csinálni, nem tudok megfelelni. Szóval ha tetszett, ha nem, ha cigánygyerekek potyogtak az égből, ennek működnie kellett. Ők persze nem mindig értékelték ezt jól… Pedig nagyon egyszerű dolgok voltak igazából. Nincs késés. Iskolába tisztességgel kell járni. Leckét kell írni. Házimunka, egyenként beosztva. Kutyasétáltatás. Mindezt tényleg egy valós dobozban, egy lakótelepi kisebb lakásban éltük meg pár éven át együtt.

Gábor: Aztán megérkeztem én, és jól elrontottam. Mikor odaköltöztem Adriékhoz, megpróbáltam jó fej lenni, és pikk-pakk felborítottam a szépen kialakult szabályrendszerét. Mivel mindig azt láttam otthon, hogy természetesen egy férfi is részt vesz a házimunkákban, ezért, mint „új családtag” kivettem a részem mindenből. Gondoltam, hogy talán könnyebben, gördülékenyebben fog működni ez a helyzet, ha leveszek pár dolgot a gyerekek válláról, hiszen már én is itt vagyok.

„A húgom azt mondta, ő bizony senki gyerekét fel nem neveli, de az övével se próbálkozzon senki.” (Jelenet a Mr. Nobody c. filmből)

Adri: Ennek következménye pedig az lett, hogy mind a két gyerek villámgyorsan eldobott mindent, és egy fűszálat nem tettek keresztbe soha többet. Szóval, ezzel el is kezdődtek a feszültségek.

Két ember, akik már átéltek egy sikertelen házasságot, az interneten társat keres. Egyetlen találkozás után csapot-papot hátrahagyva össze is költöznek, és onnantól együtt élnek. Csakhogy mindketten két-két gyerekkel érkeznek a friss kapcsolatba. Egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány. És ez nem sorminta. Nagyon nem az. Adri és Gábor amikor elkezdődött közös történetük, úgy érezték, az ő boldogságuk tükröződik majd a gyerekekben is, és egy csapásra megváltozik minden rossz dolog, ami eddig történt velük. Hááát…

Jöttem, láttam. Győztem?

Gábor: Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz… Adri figyelmeztetett, hogy készüljek fel, de nem hittem el.  Akkoriban a húgom például azt mondta, hogy ő bizony senki gyerekét fel nem neveli, de az övével se próbálkozzon senki. Számomra mellbevágó volt, hogy kategorikusan elutasította még a gondolatot is, mert én nagyon nyitottan álltam hozzá. Nekünk fantasztikus családunk volt, a szüleink imádták egymást és minket is. Ha lehet ilyet mondani, klasszikus értékek mentén igyekeztek nevelni bennünket. A polgári neveltetés ellen persze tiltakoztam szinte egész életemben, de utólag mégis hálás vagyok. Az más kérdés, hogy sem megismételni, sem felülírni nem tudtam ezt a családi képet, pedig igyekeztem megtenni mindent.

Adri: A történethez az is hozzátartozik, hogy én viszont nagyon korán elveszítettem az édesanyámat. Tízéves voltam, amikor meghalt. Ezután tényleg egész életemben arra készültem, hogy majd gyerekeim lesznek, és egy igazi, saját családom. Ezt az „igazit” sajnos nem sokáig sikerült megélni. Pedig tényleg erre vágytam, és készültem feszülten, hogy szép és jó legyen minden. Talán néha túl komolyan akartam… Bevallom, hogy az előző házasságom is ezért mehetett tönkre. Nekem sem volt egészséges családképem, és az előző férjem is csonka családból származik sajnos. Fogalmunk nem volt arról, hogy kellene jól csinálni, családként együttműködni, fejlődni. Amikor Gáborral megismerkedtünk, és elindult velünk ez a gyorsvonat, akkor éreztem újra, hogy „na, majd most!” Azt szerettem volna, hogy Gábor a lehető legjobb apja lenne a gyerekeimnek, és megvalósuljon végre „A” család. Hogy valamit szerelgessenek együtt a fiammal, hogy a lányom neki mondja fel a leckét… mit tudom én.

Adri: Eljött egy nap, amikor egy kirándulás során Gábornak szegeztem a kérdést, hogy mi most mit is csinálunk? Oké, hogy együtt élünk, de négy gyerekünk van! Egymás gyerekeit neveljük – vagyis próbálkozunk vele – és ez egy iszonyú nehéz szituáció. Hogyan tovább? Egy hétre rá Gábor megkérte a kezemet… Mindketten tudjuk, hogy a házasság olyan mély emberi kapcsolat, ami ugyan nem rokoni szálú, de ezzel lehet talán a legjobban megugrani a ránk váró kompromisszumokat. Így aztán napra pontosan megismerkedésünk után fél évvel összeházasodtunk, teljes családunk összeomlása és ellenzése ellenére. Persze az előtte-utána képek a mi kis patchwork családunkról nem változtak.

A patchwork családban felnövő gyerekek toleránsabbak és talpraesettebbek. (Jelenet a Mr. Nobody c. filmből)

A részekből végül egész lesz?  

Gábor: Nekem azért volt nehéz, mert én teljesen máshogyan neveltem a gyerekeimet. Húszévesen lettem édesapa, így aztán rengeteg energiával és gyermeki lendülettel nőttem fel, gyakorlatilag velük. Együtt bicikliztünk, futottunk, mászókáztunk, mindezt egy családi házas környezetben. A fizikai aktivitás alapvető volt. Adri gyerekei panelben nőttek fel sajnos, ezért a tévé, számítógép, telefon hármasa számukra alap. Sok-sok kicsi konfliktusunk volt, de azok folyamatosan. Szúrások igazából…” Halkítsd le a tévét, én már aludnék. Vidd le a kutyát! Te is elmehetsz vásárolni, te is leviheted a szemetet…

Adri: Egy kezemen megtudom számolni, hogy igazából hányszor történt valós veszekedés. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy állandóan egymás ölése zajlik… Persze az alapkonfliktusok, mint bármelyik családban itt is megvannak, de hatványozottan jelentkezhetnek. Gábor erős jellemű, határozott. Pont akkor lépett az életünkbe, amikor félfelnőtt lett a fiam, a kamaszkor kellős közepén. Nem az ő gyereke, ráadásul fiú is, így utólag azt mondanám, visszafogott „dominanciacsata” zajlott kötöttük. És hogy még nehezebb legyen a dolog, én mindenre azonnal ugrottam, amikor a gyerekeimmel történt valamilyen összetűzés!  Naná! Nem tudtam megállni.

Gábor: Igen, de azért mindenki egytől egyig lábujjhegyen közlekedik! Tudjuk, érezzük, hogy a másiknak rossz… Az, hogy az úgynevezett „normális társadalmi családi képből” kiléptünk, és átléptünk ebbe a másikba, tényleg valamiféle hibásság érzetét kelti. Mi mások vagyunk, kilógunk a hagyományos szerepekből, és ettől mi, a közreműködők, eleve vesztes helyzetből indulunk. Viszont olyan tapasztalatokat tudunk szerezni egy ilyen élethelyzetben, amit nem lehetett volna másképp összeszedni.

Adri: Már ott hamvába halt az elképzelés és vágy a tökéletes család után – így utólag – hogy „későn” találkoztunk. Csak akkor tudtuk volna megvalósítani ezt együtt szerintem, ha a gyerekeink nagyon kicsik megismerkedésünkkor. Akkor még lehetett volna olyan kapcsolat, ami majdnem ideálisnak számít… Talán. Alapjaiban azért kemény dolog ez, mert minden résztvevőnek előre nem látható módon nehéz. Minden résztvevőnek nagyon nehéz. A gyerekek életébe belép egy idegen, és szabályokat hoz, meg beszól, hogy kapcsolják ki a tévét, ráadásul a saját otthonukban… Persze nekem sem könnyű, mert én vagyok közöttük non stop villámhárító-szerepben. Hol joggal, hol jogtalanul, de ez egy éveken át tartó állóháború….

Gábor: Ha lenne varázspálcám, és visszaforgathatnám az időt, megpróbálnék ugyan toleránsabb lenni, de ez borzasztóan nehéz. Nagyon nehéz elfogadni más gyerekét, akinek ráadásul nem láttad az első világra eszméléseit… ezért érzelmileg hiába küzdesz, aligha van esélyed közelebb kerülni.  A mostani eszemmel, tudásommal nem így csinálnám.

Adri: Talán ha korábban költöztünk volna vidékre… Mert mennyire más itt élni, mint egy panel hetedik emeletén! Ha a gyerekeim ezt élhették volna sokkal korábban meg, az rengeteg dolgot más fénybe helyezett volna. Akkor nem mondanák, hogy, hagyjál már a pipijeiddel, meg a virágaiddal meg az erdőddel… Bennünk, bennem is átértékelődött a körülöttem lévő világ.

Miközben hazafelé tartok, megjelenik előttem a kép, amit a falon láttam az imént. Adri és Gábor esküvőjének napján, négy gyerekükkel mosolyognak egy közös fotón, ami igazából egy puzzle. Szép keretben, üveg mögött. Biztos vagyok benne, hogy bár darabokból áll, ez a puzzle még sohasem volt szétszedve, így kapták, egyben a gyerekeiktől, emlékként. Lehetne ez egy patchwork falikép is, nem igaz?