Nagyot felfordult a világ körülöttem, miután egy évet Cipruson töltöttem a családommal. Munka kapcsán voltunk ott. Még mielőtt azt hinné valaki, hogy kőgazdag vagyok, szólok, nem, semmi luxus nem volt a kinti életünkben. Ahogyan most az itthoniban sincs. Az élmények viszont – legyenek pozitívak vagy negatívak – örök tanulságul szolgálnak. Sokat ad az embernek, ha egy egészen új kultúrával találkozik, és ott helyt is kell állnia. De ne szaladjunk így előre.
Ki mit tud Ciprusról?
Szigetország lévén Ciprus lakói sajátos kultúrával rendelkeznek, múltjuk ezer sebből vérzik, jelenük pedig bár stabil, de a nyugalmat békefenntartó katonák őrzik. Az országban családi támogatások egészen mások. Szülés után jár némi pénz a baba kapcsán. A nők 18 hetet lehetnek otthon a kicsikkel a fizetésük 72 százalékáért. Utána vissza kell menniük dolgozni. Jár nekik naponta egy óra szoptatási idő a munka alatt. A szülés után egyszeri támogatást kap a család, majd évente egy összegben pénzt a gyerekek számától függően. Nagyon sok kint a magánóvoda, ahová már a néhány hónapos gyerekeket is felveszik. Az állami intézményekből kevés van, azokba nem sokan jutnak be. A magánóvodák havi díja 350 eurónál kezdődik. Iskolába 5 és fél éves kortól mennek a kicsik, előtte iskola-előkészítő osztályba járnak. Cipruson sok a magániskola is, azok havi költsége általában 450 eurónál kezdődik a legalsó osztályokban, a gimnáziumban már 800-900 euró egy hónap díja. Az általános iskolák 6 osztályosak, utána középiskolába kerülnek a gyerekek.
Az én 5 évesem a kora alapján ugyan iskola-előkészítőbe került volna a kint töltött időre, ám mivel nem tudott görögül, az előkészítő „előkészítőjébe” csatlakozhatott. Magánintézményt is választhatunk volna, de úgy döntöttünk, nem fizetünk azért havonta 400 eurót – ennyi volt a kiválasztott iskolában a havi díj. Állami intézménybe esélytelen a bejutás, ám nagy szerencsénkre látótérbe került egy lehetőség: egy állami iskolában működő magáncsoportba járhattunk, amiért „csak” 100 eurót fizettünk.
Szeptember óta újra itthon vagyunk, és bevallom, nekem is és a gyerekemnek is nagyon nehéz visszaszokni az itthoni óvodai rendszerbe. A gyerekem nagyon jól érzi magát a csoportban, de az óvónénik szerint szembetűnő, hogy egy éven át más közegben volt. Ezekkel a problémákkal küzdöttek a gondozók az első hetekben: a kicsi túl hangos volt, szaladgált a csoportszobában, előfordult, hogy felült egy asztalra, ebéd közben beszélgetett, a legtöbbször nem fogadott szót elsőre. Eleinte azt gondoltam, a környezetváltozás miatt „rosszalkodik”, így vezeti le a feszültséget, amit a költözés és a régi-új csoportba való illeszkedés hozott. Megbeszéltük az óvónőkkel, hogy ez valahol természetes és együtt jutottunk arra a következtetésre, hogy időt kell neki adnunk. De persze ez nem vigasztalt akkor, amikor hetente többször is hallgattam, hogy gond van a gyerekkel, miközben ő sohasem panaszkodott nekem, azt mondta mindig, hogy nagyon jól érezte magát az óvodában.
Aztán ahogy teltek a hetek, a panaszok fokozatosan szűntek, és ugyan még néha mondták a gondozók, mennyire aktív a fiam, már nem hallottam vissza az első időszak problémáit. Ezzel párhuzamosan kezdtem megnyugodni, úgy gondoltam, hogy minden a legnagyobb rendben van, egészen addig, amíg egyszer úgy nem alakult, hogy ebédidőben be kellett mennem, bevinni az alvókáját, mert reggel jól itthon felejtettük. A sztoriban semmi izgalmas nem volt, legalábbis elsőre: rohanás, külső ajtó feltépése, gyors léptek a csoportszobáig, ajtó előtt 3 lassító lihegés, halkra tervezett, de mégis hangos kopogás, majd széles vigyorral benyitás és köszönés. Ami ezután következett, nagyon meglepett. Az óvónők halkan köszöntek vissza, a nézésükből éreztem, hogy nem feltétlenül volt jó ötlet bekopogni és zavarni. A fiatalabb csendben odalépkedett hozzám, gyorsan elvette az alvókát, suttogott még valamit, aztán visszafordult.
Én nem nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel, ezért ösztönösen szóltam a gyerekemnek, hogy jöjjön, adjon egy puszit, mert hát arra vágytam, ha már ott voltam. De a kérésem nem talált fogadtatásra, ő csak ült tovább megszeppenve, a többiek szemében is csodálkozást láttam, míg az óvónőkében talán rosszallást – de ezt már lehet, hogy csak utólag képzelem így. Olyan szürreális volt a helyzet: én hívtam a saját gyerekemet, de ő nem jött oda, nem is válaszolt, csak rázta a fejét. Jobb híján dobtam neki egy puszit, elköszöntem. Kifelé menet folyamatosan kattogott az agyam, próbáltam összerakni, mi történik körülöttem. Végül ültem még pár percet az autóban, mielőtt elindultam, és akkor ott leesett a tantusz.
Tényleg szükséges a vasszigor? (Képünk illusztráció – Fotó: Yegor Aleyev/Getty Images)
Cipruson jobb volt a kedv
Cipruson többször mentem be ebéd közben az óvodába, volt, hogy csak valamiért beszaladtam, volt, hogy el is hoztam magammal a gyerekemet. Ilyenkor általában ez történt: andalogtam be a terem felé, az ajtó sokszor nyitva volt ilyenkor. A kicsik jókedvűen ették az ebédjüket, cseverésztek, a számítógépről kedves zene ment, amit nemcsak hallgathattak, hanem néztek is, ha akartak. A tanító néni jókedvűen mosolygott, a gyerekem felpattant, odaszaladt és megölelt, majd vagy visszaült megenni az ebédjét, vagy ha már befejezte, fogta a kis cuccait, köszönt, a többiek hangosan, elnyújtva dobálták a „jászukat”, vagyis a „sziákat”, aztán mi indultunk haza, ők meg ettek tovább.
Ezek után beláttam, nem csoda, hogy traumaként ért, hogy ezt a hidegséget, merevséget kellett megélnem. Lehet, hogy 100-ból 99 embernek fel sem tűnt volna a helyzet drámaisága, hiszen nekem is azért volt felkavaró a szituáció, mert hozzá voltam szokva valami sokkal emberibbhez. A férjemet épp nem tudtam elérni, ezért az egyik közösségi oldalra írtam ki egy rövid kivonatot a történetemről. Akartam tudni, hogyan reagálnak az itthoni barátaim a „kirohanásomra”.
Ahány ország, annyi szokás
A válaszokra nem kellett sokat várnom. Feltűnően sokan szóltak hozzá a posztomhoz, változatos korosztályokból, egészen eltérő véleményeket hangoztatva. Volt, aki arra próbált rávenni, hogy gondolkozzak pozitívabban – ezt nem nagyon értettem, hiszen épp a pozitívságomból adódott, hogy feltűnt a helyzet irrealitása. Mások azt írták, hogy náluk a szülő be sem mehet napközben az oviba. Erre értelmes választ nem tudtam adni, amit gondoltam, az meg nem bírta el a nyilvánosságot. Olyan is akadt, aki szerint túltolom az egészet, és a fegyelmet soha ne kérjem számon a gyerekek érdekében.
Egy korombeli anyuka szerint különösen fontos, hogy legyenek szabályok az étkezésnél, hogy a gyerekek csendben üljenek, és csak az étkezésre figyeljenek. Mások az óvónőkre hívták fel a figyelmemet, arra, hogy szegényeknek milyen nehéz lehet 20 gyerekkel bánni és ezért kell ez a fajta fegyelem. Erre azt írtam, megy az másképpen is, láttam erre jobb példát, és a fegyelem szubjektív, hiszen kint is fegyelem volt, csak másképpen: természetesebb volt a ciprusi rendszer, felesleges béklyók nélkül. Egy gyerekkori barátnőm úgy gondolta, hogy szükségesek a szabályok ugyan, de több vidámságot kell adni a gyerekeknek. Azt is írta, hogy az óvónő odaengedhette volna a kicsit hozzám, ha már ilyen rendszer van, szólhatott volna neki, hogy nyugodtan megszólalhat és odajöhet. Egy másik barátnőm szerint a szigetország gyermekközpontú, itthon meg a spártai elvek dívnak.
Egy ismerősöm, aki Svédországban él, azt írta, hogy egy hasonló eset miatt ebédidőben ment be az oviba, és a reakció az volt, hogy az óvónők gyorsan megterítettek neki is, hogy egyen velük. Azt is hozzátette, nagyon megérti az elkeseredésem. Egy kolléga arról értekezett a poszt alatt, hogy az itthon virágzó poroszos nevelési stílust már rég meghaladta a pedagógia. Egy újdonsült ismerősöm pedig megköszönte a szösszenetemet, mert kisebb fajta érvháború lett otthon a témából, és izgalmas volt szerinte, hogy 18 év együttélés után meglepték egymást a véleménykülönbségükkel. Egy kisgyerekes anya azt írta, az ő gyereke bármikor odaszaladhat egy puszira, sőt az ő ovijukban a délutáni alvást sem erőltetik.
Képünk illusztráció – Fotó: Kirill Kukhmar/Getty Images
Mit gondolok most?
Jó volt olvasni a kommenteket, amik szerintem átfogó képet adtak a hazai állapotokról. Annak örülök, hogy sok olyan ismerősöm van, akik érzékenyek a témára. Még mindig azt gondolom, hogy sokkal jobb azt látni, ahogy vidáman, fegyelmezetten, zenét hallgatva, akár beszélgetve ebédelnek a kicsik, és bármikor felállhatnak puszit adni az anyukájuknak, mint azt, hogy síri csendben ülnek a gyerekek evés közben, és amikor a sajátodat odahívod egy puszira, meg sem mer szólalni, odamenni aztán meg főleg nem. Megértem azokat, akik a fegyelmezettségre esküsznek, de nekik szívesen elmagyaráznám, hogy nem a félelmekkel teli környezet és a felesleges szigor válik a gyerek javára, hanem a rendszer és a következetesség.
Tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem értik meg és túltolt picsogásnak gondolják a hozzáállásomat, ezzel nem igazán tudok mit kezdeni. Azért sem, mert valószínűleg ezek az emberek azt gondolják, hogy nem érem fel ésszel, amit ők igen. Én viszont megértem őket, de mivel megtapasztaltam valami jobbat, élhetőbbet, melegségesebbet, emberibbet, én nem örülök, hogy ilyen keretek közé szorul a gyerekem. Azt is gondolom, hogy abban, hogy a kétféle módszert összehasonlítom, nem a nemzeteket, azok értékrendjét vetem össze. Volt, aki azt javasolta, menjünk vissza, ha annyira tetszett ott. Ezen nem gondolkodunk, és szerintem nem is ez a megoldás. Hanem az, hogy az elavult módszereket lecseréljük gyerekközpontúra. Még mielőtt bárki megijed, nem szeretném, ha átesnénk a ló túloldalára. Sőt, nem is az óvoda és az óvónők ellen vagyok, mert kedvelem mindannyiukat és örülök, hogy oda járunk. De szerintem nem túlzó kérés egy dolgozó anyától, hogy ha már az óvodára bízza a legféltettebb kincsét, akkor a gyerek ebédidőben is merjen odamenni hozzá egy puszira.
