Az ember annyi mindenért érezheti magát szar szülőnek. Ha engedi, hogy a gyereke belekóstoljon a sörébe, ha valami cukrosat ad neki, ha túl későn fekteti le aludni, ha túl sok mesét enged neki nézni… Ezek azonban mind eltörpültek a múlt hét eseményei mellett, amikor Boldit életében először leadtuk a nagymamájánál, és csak négy nap múlva mentünk érte vissza. Fel voltunk készülve a legrosszabbra. Korábban hét (!) óra volt a leghosszabb idő, amit a kisfiunk nélkülünk töltött, ehhez képest a négy nap azért elég merész ugrás.
Választásunk nemigen volt: költözködtünk, és egy másfél éves kiscsávó egy ilyen helyzetben nemcsak láb alatt lett volna – konkrét életveszélyt jelentene körülötte bútorokat szétszedni és cipelni. Rémálmainkban természetesen megjelent, hogy a nagyi nem fogja bírni a kiképzést, arra gondoltunk, hogy éjjel megcsörren majd a telefonunk, és a nagymama azt kéri, menjünk el a fiunkért, mert ő már nem bírja tovább a strapát és a kialvatlanságot. Ehhez képest a napi helyzetjelentésre szolgáló telefonbeszélgetéseinkből egész más derült ki: Boldizsárnál jobban viselkedő unoka nem létezik, ez a srác egy igazi földre szállt angyal, a feje fölött aranyló glóriával. A gond csak az, hogy mi egyáltalán nem ilyennek ismerjük.
Rosszcsontból angyal, angyalból rosszcsont
Leginkább az alvásoktól tartottunk. Boldizsár az utóbbi hónapokban azáltal tesz a folyamatos kialvatlanságunkért, hogy az istennek nem akar lefeküdni este tíz óra előtt, sőt akkor is istencsászárnak érezhetjük magunkat, ha néha pontban tízre összejön a dolog. Bónuszként pedig többnyire rendkívül korán, valamikor hajnali öt és fél hét között szokott ébredni, aztán fél napig rossz a hangulata a kialvatlansága miatt, amin csak a délutáni alvás segít valamelyest. A feleségemmel egymás között csak kétemberes gyereknek hívjuk: ketten kellünk ahhoz, hogy bírjuk őt energiával.
Ehhez képest szegény nagyi meg ott lesz egyedül, már 65 éves, és azért van más dolga is Boldizsár mellett abban a nagy házban. A „jelentések” azonban nem a bajokról szóltak. A nagyi folyton elcsodálkozott, hogy milyen nehézségekre készítettük őt fel Boldizsárral kapcsolatban, mivel ezekből az égadta világon semmit nem tapasztalt. Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is hiányoznánk neki, és megtalálta volna új lelki társát a nagyi személyében. Aztán letelt a négy nap, és egy csütörtök este megjelentünk Boldizsárért: alig félórányi idill jutott csak nekünk, és a gyerek ismét elkezdte kimutatni a foga fehérjét. A nagyi meg csak nézett, hogy mi történik. Alig akart ráismerni a négy napon át tündérként viselkedő unokájára.
Úgy tűnt, mintha egyáltalán nem is hiányoznánk neki
Mit tud a nagyi, amit mi nem?
Még sosem éreztük magunkat annyira pocsék szülőnek, mint azon az estén. Vajon mit csinálunk rosszul? Mit tud a nagymama, amit mi nem? Az elmúlt másfél év összes nevelési döntése végigfutott az agyunkon. Hol ronthattuk el? Ez az érzés még eltartott egy-két napig. Boldi velünk kb. azon nyomban visszatért a régi kerékvágásba: már aznap este rosszul aludt, és bár egy tündérbogár (oké, nyálas vagyok, de mégiscsak egy másfél éves, übercuki kissrác), a durva hangulatingadozásai és követelőzései is szinte azon nyomban visszatértek.
Mivel nem szeretem szar szülőnek érezni magam, úgy döntöttem, kicsit utánaolvasok a neten a problémámnak. Miért lehet az, hogy a nagyi alig néhány nap alatt kiegyensúlyozottabb kapcsolatot épített fel Boldival, mint amilyen nekünk másfél év alatt sikerült? A Google-keresés eredménye szinte azonnal megnyugtatott. Még azt a mondatot is megkaptam, hogy ha a srácom odahaza igazán rossz arc, de másokkal jó fej, az azt jelenti, hogy jó szülő vagyok, a gyerekem meg maximálisan bízik bennem. Hogy mi van? Magyarázom.
Ha odahaza igazán rossz arc, de másokkal jó fej, az azt jelenti, hogy jó szülő vagyok?
Ha otthon rossz a gyerek, akkor jó a szülő
Eleinte nem akartam hinni a szememnek. Azt gondoltam, hogy a Szar Szülők Szövetsége (SZSZSZ) összefogott a neten, és önmaguk nyugtatására teleírták kamu cikkekkel az egészet. Ám ahogy egyre jobban elmerültem az érveikben, úgy kezdtem ráeszmélni, hogy van bennük logika. A gyerekek a legjobbat és a legrosszabbat is a szüleiknek tartogatják. Velünk mutatják meg az igazi énjüket, velünk viselkednek „önmagukként”. Magyarul: ha velünk vannak, csak akkor engedik el magukat igazán. És hogy ez miért lehet? Állítólag azért, mert tudják/érzik, hogy mi feltétel nélkül szeretjük őket. Akkor is, ha épp szörnyűséges gézengúzok. Egyszerűen csak bíznak bennünk, méghozzá maximálisan. Velünk merik csak tesztelni a határaikat. Másokkal megtanulnak viselkedni. Jól viselkedni azonban fárasztó dolog, fókuszálni kell, és ez az állapot nem tarthat örökké. Ha visszatér a szülő, végre ki lehet engedni a felgyülemlett gőzt.
Velünk merik csak tesztelni a határaikat, másokkal megtanulnak viselkedni
Ha hosszabb időre magukra hagyjuk őket, aztán újra feltűnünk a színen, szinte abban a pillanatban képesek a legjobb formájukat a legrosszabbra váltani, ahogy ez velünk is megtörtént. Lehet, hogy a rá vigyázó nagymama felé nem mutatta, hogy hiányoznánk neki, de attól ez még így volt, és az ismételt megjelenésünk arra is lehetőséget ad neki, hogy kifejezze a sérelmeit felénk azért, mert otthagytuk őt. Mondhatjuk úgy is, hogy a maga módján bosszút áll. Szerencsére ebben a korban a bosszúság nem tart sokáig, és egy pillanat alatt felválthatja újra a jókedv és a kacagás.
Ezzel a tudással felvértezve már nem is érzem magam rossz szülőnek. Legalábbis egy darabig. Aztán pár órán/napon belül úgyis történik majd megint valami, ami miatt tovább tépelődhetek. Ennek soha nincs vége.
