Nos, hála az égnek, a mai tiniknek nem kell gyárban dolgozniuk, és valóban viccesnek tűnhet a mostani gyerekek problémája a száz évvel ezelőtt éltekéhez képest, csakhogy mindig mindenkinek a saját baja a legnagyobb, és azért, hogy érzékeltessem a gyerekemmel, hogy tulajdonképpen mennyire jó dolga van, mégsem kívánom neki azt, hogy három műszakban kelljen robotolnia iskola helyett. Még az is lehet, hogy több önbizalomhiányos tini inkább választaná (pár napra) a gyári munkát, mint hogy a társai elvárásainak kelljen megfelelni, amit nem tud, bárhogy is szeretne. Itt van például az állandó önmonitorozás.
Rohadt fárasztó lehet állandóan azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak rólunk mások!
Az önmonitorozás az a személyiségvonás, hogy valakit mennyire érdekel a környezete visszajelzése a viselkedésével kapcsolatban, illetve mennyire változtatja meg a saját viselkedését a környezete elvárásai alapján. Ennek alapján az embereket két csoportra oszthatjuk, magas és alacsony szintű önmonitorozókra. A magas szintű önmonitorozók a társaság elvárásainak megfelelően viselkednek, míg az alacsony szintű önmonitorozók a saját stílusuk, kedvük szerint, és kevésbé érdekli őket a környezetük visszajelzése. Ők az egyéniségek.
Csakhogy ezek a meghatározások inkább felnőtt, érett személyiségekre igazak, nem pedig az éretlen, kialakulatlan kamaszokra. Egy kamasz folyamatosan az önmonitorozás állapotában van, tulajdonképpen semmi más nem érdekli őket annyira, mint a környezetük visszajelzései, még akkor is, ha pont az ellenkezőjét mondják. A környezetük összes szereplőjének meg is szeretnének felelni, bizonyos elvárások szerint.
A magas szintű önmonitorozók a társaság elvárásainak megfelelően viselkednek (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
A baráti társaságban olyannak kell lenni, amilyen a társaság vagy annak a vezetője. Fontos ilyenkor a falkaszellem, a falkában élés.
Otthon a szülőkkel is olyan viselkedésformát kell kialakítani, amit egy horomonoktól túlfűtött tini a feléje fordított tükörben látni vél, még akkor is, ha az messze van a valóságtól. A folyamatos önmonitorozás és a mások vélt vagy valós elvárásainak való megfelelés iszonyú fárasztó még egy felnőttnek is, hát még egy gyereknek! Közeledik a téli szünet, érdemes tudatosan készülni pár olyan nappal, amikor lehetővé tudjuk tenni a kamaszunknak azt, hogy olyan lehessen, amilyen csak lenni szeretne. Ne kelljen megfelelnie pár órára senkinek.
Nem biztos, hogy örülni fognak ennek, de ragaszkodjuk hozzá, hogy a két hétben legyen két olyan nap, amikor nem jönnek haverok, ők se mennek sehova, és van pár órájuk, amikor ráérnek családi életet élni. Fontos, hogy nehogy ilyenkorra szervezzük a rokonlátogatásokat, mert az az egyik legnagyobb esemény, amikor bizony szerepelni kell.
Az unokatesó előtt unott flegmát kell játszani, a nagyszülőknél érdeklődő, jó fej gyereket, a nagynéninél érett kis felnőttet, és még ki tudja, mennyi szerep!
Legyen ez egy olyan nap, amikor egész nap lehet pizsamában ülni a kanapén, és végignézni az összes kedvenc filmet a gyerekkorából a Némótól a Hamupipőkéig, vagy a legviccesebb vígjátékokat, esetleg sírós szerelmesfilmeket. Nehéz ilyesmire rávenni a kamaszokat, de ha csak egy picit is hagyják magukat kiesni a flegmaság szerepéből, akkor nyert ügyünk van. Ne felejtsük el, ők még gyerekek, akármilyen felnőtt testben is élnek! Egy gyereknél pedig mindig bejön két dolog: a csokis palacsinta reggelire, és a csecsemőkori fotók nézegetése.
Elő a fotóalbumokkal vagy a régi videókazettákkal az első lépésekről, éneklésről, bölcsis ballagásról! Másnap hagyjuk neki, hogy visszabújjon a páncéljába, esetleg felvegyen egy olyan szerepet, amitől jobb esetben falra mászunk, rosszabb esetben a bicska nyílik ki a zsebünkben. Amikor becsapta a szobaajtót maga után, újra elővehetjük a fényképalbumot, és elérzékenyülve nézegethetjük, mennyire édes volt még pár éve, amikor nem kellett még megfelelnie a külvilág elvárásainak, csak nekünk akart a kedvünkben járni.
