„Nem mindegy, hogy egy gennyedző seb vagy egy begyógyult heg marad a sérülés helyén” – szüleink válását nekünk is fel kell dolgoznunk

Utálom az anyámat. Itt hagyott minket egy idegen pasiért. Apu depressziós lett, lefogyott tizenegy kilót. Folyton sír. Próbáljuk megvigasztalni Bátyussal, de nem nagyon sikerül

– áll egy tizennégy éves kislány naplójában. A napló fedele, amit egy korabeli tinimagazin egyik lapja borít, már megkopott, belső oldalai sárgák. De az írás jól olvasható, ahogy örökre beleégett a kislány lelkébe is a düh és a szomorúság, amit akkor érzett. Az iskola, a barátnők, a kedvenc zenészei kis időre ki tudták ugyan húzni a szomorú valóságból, de a mélység, ahová a hazudozás, a szülei válása és az azt követő, nehéz időszak, a hirtelen felnőtté válás terhe lerántotta, örökre nyomot hagyott a lelkében.

Látott válni más felnőtteket, nem is egy barátnője szülei döntöttek a szétköltözés mellett az általános iskolában. De meg sem fordult a fejében, hogy az ő családjuk valaha is széteshet. Még az ismerősök is azt mondták, amikor szóba került a téma, hogy nem tudják elképzelni, hogy az ő szülei elválnak. Mindig békésen beszélgettek, mindenki tudta a dolgát, néha persze voltak kisebb viták, de azokon hamar túllendültek. Vagy csak előtte meg az öccse előtt nem mutatták, hogy egyébként vannak gondok? Az egész idill, a szülei kapcsolatába vetett hit egycsapásra hullott szilánkjaira. Hogy mikor kezdődtek a problémák, azt nem tudja, csak arra emlékszik, hogy azt érezte, valami nem stimmel az anyjával.

Hazudozás, titkolózás mérgezte a hétköznapokat

Az anya a család és a háztartás körüli teendőket precízen ellátta, ahogy régen is, mellette dolgozott, sőt másodállást is vállalt. De egyre gyakrabban fordult elő, hogy titokzatos programjai lettek, sminkelni kezdte magát, valahogy mintha nem is ő lett volna. Egy érzékeny kamaszlány hamar megérzi az ilyesmit. Ahogy azt is, hogy az anyja hazudik neki. Érzi, hogy amikor azt mondja, a barátnőjével találkozik, nem mond igazat. Minek festené ki magát? Az a nő, aki korábban csak esküvőkre vagy az iskolai évzáróra tett fel némi rúzst meg szemhéjpúdert…

Ahhoz sosem voltak – ő és az anyja – elég bizalmas viszonyban egymással, hogy bármelyikük őszinte beszélgetést kezdeményezzen. Még az apa sem tudott kezdetben semmit arról, hogy a felesége viszonyt folytat valakivel. Nőgyógyászhoz mentek, mert a nőnek fájdalmai voltak, de kiderült, hogy semmi baja. Utólag rakta össze csak a képet a kislány: az anyja akkor már elutasította az apja közeledését.

Emlékszik, néhány hónappal azelőtt, hogy megtudta, baj van, szerelmes lett egy fiúba. El akarta mondani az anyjának. Elevenen él benne a helyzet: az anyja pakolászik a konyhában, ő ül az asztalnál, és hosszú percekig gyűjti a bátorságot ahhoz, hogy megszólaljon. Aztán bátortalan hangon azt mondja, „Azt hiszem, szerelmes vagyok.” Az anyja rá se néz, csak annyit reagál közömbösen: „Az elég nagy baj.” A beszélgetésnek vége. Vagyis ha az ember szerelmes, abból csak baj lehet. Lehet, hogy az anyja akkor már szerelmes volt, csak nem a férjébe.

Ha most, két gyerekkel úgy hozza az élet, hogy szerelmes leszel egy férfiba, vajon hogyan viselkedsz majd otthon? (Fotó: Thinkstock)

Haragot és megvetést érzett az anyja iránt

November volt, amikor egy éjjel az apja azzal keltette a kislányt, hogy gyere át a nappaliba, anyu mondani akar valamit. Megijedt, de a rémületet hamar felváltotta a megvetés. Az anyja nem sokat húzta az időt, néhány mondatban elmondta, hogy el fog költözni, mert megismerkedett valaki mással. Őket, a gyerekeket nem akarja kitépni a családi fészekből, de bármikor tudnak találkozni. Nem tud mit csinálni, így alakult. A lány csak odavágta, hogy kíváncsi lenne, ki az a fickó, aztán visszament a szobájába. Másnap az apja azt mondta, anyu mégsem megy el egyelőre, megpróbálják helyrehozni a dolgot.

A karácsonyt együtt töltötte a család. Amikor kezébe kerülnek az akkor készült fotók, és meglátja az apja szomorú tekintetét, újra átéli a színjátékot, a zavaros lelkiállapotot, amelyet érzett, a sok furcsa, vagy inkább hamis pillanatot. Az anyja boldog volt, szinte szárnyalt, de nem azért, mert örült, hogy újra együtt a család, akiket szeret, az egész csak egy előadás volt a gyerekeknek, hogy szegényeknek legalább a karácsonyuk ne sírással teljen. Január elején el is költözött végleg.

Nem akarom látni az anyámat. Most úgy érzem, hogy soha többet nem akarok beszélni vele. Bátyus jár hozzájuk, ő nem haragszik rá annyira. Anyu is jár hozzánk, főz meg ilyesmi, de én meglennék a segítsége nélkül is

– folytatódik a naplóbejegyzés. Majdnem másfél év eltelt, mire a harag annyit csendesedett a kamaszlányban, hogy önszántából meglátogatta az anyját és a mostohaapját. Arra nem emlékszik, hogy az anyja hiányzott volna neki valaha is. Az amúgy sem bensőséges kapcsolatot a düh és a megvetés elegye idővel közömbössé tette. Aztán végül jó barátivá, sokszor cinkosivá vált – de addig eltelt jó pár év.

Nem okolhatjuk csak az egyik szülőnket

Magam is tizennégy voltam, amikor a szüleim elváltak. És csak néhány éve, feleségként, szülőként éreztem először azt, hogy már nem kamaszlányként élem meg azokat a régi eseményeket. Már nem (csak) gyerekként tudok benne lenni azokban a helyzetekben, amelyek azokban a hónapokban, években történtek. Óriási felismerést, megkönnyebbülést jelentett. De ehhez segítségre volt szükségem. Arra, hogy valaki megkérdezze, hogy ha most, két gyerekkel úgy hozza az élet, hogy szerelmes leszel egy férfiba, vajon hogyan viselkedsz majd otthon? Amikor rájössz, hogy nem akarsz ellenállni annak az új, bódító érzésnek, ami annyira jó, és amitől azt érzed, hogy újra élsz? Az első az lesz, hogy leülteted a családot, és mindent elmondasz? De mit is? És hogyan?

Kamaszlányként nem tudtam, hogy egy kapcsolatban mindkét félnek ugyanannyi a felelőssége, ha elromlik, ahhoz ketten kellettek. Az anyámat hibáztattam mindenért. Pedig a szüleim kapcsolata valószínűleg már korábban nem nyújtotta anyámnak azt, amire neki szüksége lett volna. És ezért mindkettőjüknek kellett volna tenni: anyámnak legalább annyit, hogy elmondja, ha valami baja van, apámnak meg annyit, hogy észrevegye a jelzéseket, és együttműködjön abban, hogy megoldódjon a probléma. Nem tudom, melyikük mivel járult hozzá a családunk széthullásához, és azóta sem kérdeztem meg. Talán azért sem, mert már sokkal természetesebb, ahogy a mostani kapcsolatukban vannak, hosszabb ideje, mint egymással. Olyan, mintha meg kellett volna járniuk azt az utat, hogy megtalálják az igazi párjukat. Elfogadtuk. Jól van ez így.

Ma már más szemmel látom a szüleim viselkedését. Rájöttem, hogy ők akkor is csak azt tették, amit abban a helyzetben tudtak, amire képesek voltak. Hogy nem akartak megbántani senkit, csak sodródtak az árral, sokszor tehetetlenül, miközben nyilván érezték a felelősség súlyát: hogy nemcsak a saját életüket fordítják most fel fenekestül, hanem a családtagjaikét is, a gyerekeikét, akiket a legjobban szeretnek. És akiknek a legjobbat akarják.

Amíg múltbéli sérüléseinket nem dolgozzuk fel, a kapcsolatainkban mindig nagyon intenzív érzéseket fognak kiváltani belőlünk, újabb és újabb konfliktushelyzeteket okozva. Ez pedig előbb-utóbb oda vezethet, hogy a saját párkapcsolatunkat kudarcként éljük meg. „Nagyon sok olyan párral dolgoztam, akiknek a vitái mögött a szülők válásakor elszenvedett sérülések állnak – mondja L. Stipkovits Erika pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus, a Személyiségfejlesztő Akadémia vezetője. – Azok a helyzetek, amelyektől gyerekkori élményeik folytán tudattalanul félnek, feszültséget okoznak. Elég egy rosszul visszacsavart tejes kupak, és már robban is a veszekedés. Nemrég egy olyan párral dolgoztam, ahol a nőt kislánykorában elhagyta az apja, ezért már előre rosszul érezte magát azoktól a hétvégéktől, amikor végig kellett néznie, hogy a párja a saját kisfiához szeretettel viszonyult. A saját sérülése okozott benne feszültséget, mert ő sosem dolgozta fel, hogy apa nélkül kellett felnőnie. Ez a feszültség pedig rányomta a bélyegét a kapcsolatra, egészen addig, amíg tudatossá nem vált bennük, mi okozza. Rá kell látni, hogy a saját szüleink válása során kialakult sérüléseink milyen helyzetekben, milyen érzéseket hoznak elő.”

A mártír szülők komoly sérüléseket okozhatnak

Az érzelmi függetlenedés azért is fontos, mert sajnos a legtöbb válás során a szülők a gyerekeken keresztül játszmáznak egymással, aminek az lesz a következménye, hogy lojálisabbak lesznek az egyik szülőjükhöz, ugyanakkor megtagadják a másikat. „Az úgynevezett lojalitáskonfliktus nagy lelki teher egy gyereknek – magyarázza L. Stipkovits Erika. – Nem tudják, kit szerethetnek, nem merik jól érezni magukat az egyikkel, mert közben bűntudatuk van a másik miatt. Egy kisfiú, aki az anyjával maradt a válás után, nagyon szeret ugyan az apjával lenni, de már akkor szorongani kezd, mielőtt érte jönnek. A tőlük kapott ajándékot nem meri hazavinni, nehogy az anyja mérges legyen. Amikor visszaviszik az anyához, előfordul, hogy hány. Tulajdonképpen az egész hétvégét félelemben tölti szegény.”

A szakember szerint legtöbbször az elhagyott fél hajlamos mártírszerepet játszani, jeleneteket csinálni a gyerekek előtt. „Arról szó sincs, hogy ez ne lenne igazi fájdalom, de csak azt érik el vele, hogy a gyereknek bűntudata lesz. Csakhogy egy idő után a mártíromság visszaüt: a gyerekeket szétfeszíti a bűntudat, nem akarják tovább nézni a gyötrődést. Mindez akadályozza, hogy a saját életüket éljék, megsínyli a párkapcsolatuk is. Sokszor ez az érzelmi függés – amibe beleragadnak felnőttként is – okoz elköteleződési nehézséget, hiszen egy ilyen felnőtt gyerek társa azt éli meg, hogy nem ő az első, hanem a kedves mama vagy papa.”

Egy idő után a mártíromság visszaüt: a gyerekeket szétfeszíti a bűntudat. (Fotó: Thinkstock)

Az elhagyó szülő, akit kikiáltanak bűnösnek, mondván, miatta hullott szét a család, sokszor elutasítást él meg a gyereke, gyerekei részéről. „A gyerekek sokszor arra dühösek, aki robbantja az egészet. Őt okolják azért is, mert a másik szülőjük szenved, és ő a hibás azért is, mert mondjuk el kell adni a házat, ahol addig laktak. Mindez tulajdonképpen jogos a részükről, hiszen felfordul az egész életük, lehet, hogy iskolát is kell váltaniuk, de azt azért jó lenne megbeszélni velük is a saját szintjükön, hogy apa és anya együtt döntöttek így.

A válás egy eltávolodási folyamat, nem egyik percről a másikra határozzuk el magunkat, és senki sem hibás, hiszen mindketten felelősek vagyunk azért, hogy a kapcsolatunk megromlott. Ha a gyerekek felé is sikerülne kommunikálni ezt, sokkal kevesebb sérülést szenvednének a válás során.

Az anya megtagadása saját nőiségünk kiteljesedését gátolhatja

Az azonos nemű szülő bizalomvesztése ráadásul azt is eredményezheti, hogy a lányok megtagadják saját női szerepüket. Tipikus az a probléma, hogy anyaként bűntudatuk van, amikor megengednek maguknak olyan tevékenységet, ami nem a gyerekekről szól. Mindez logikusan párkapcsolati konfliktusokhoz vezet, hiszen a túlzásba vitt anyaszerep elnyomja bennük a nőt. De ugyanez érvényes azokra a fiúkra is, akik az apjukkal szemben éreznek haragot: bizonytalanabbak lesznek férfiszerepeikben.

A szakember szerint a szüleink válásának feldolgozása során fontos lenne az is, hogy képet kapjunk arról a korszakról, amelyben a szüleink éltek, amely elvárásokat támasztott velük szemben. „A hetvenes-nyolcvanas években, amikor a mai Y-generáció tagjai születtek és nevelkedtek, még nem igazán fogadták el például, ha egy nő képezni akarta magát, továbbtanult. Akkoriban elég furcsán néztek még a családtagok is arra az anyára, aki mondjuk egy szakvizsga kedvéért a férjére hagyta a kicsi gyerekeit, még ha csak egy-két napra is. Sok nőnek a nyolc óra munka után a házimunka töltötte ki a napjait, ami sokkal fárasztóbb volt, mint ma, és a legtöbben ráadásul kénytelenek voltak mindent egyedül csinálni. Abba nagyon bele lehetett savanyodni, viszont hosszú évekig nem panaszkodtak, mert azt tanulták a saját anyjuktól, hogy a nőknek ez a dolguk. Miközben egyre boldogtalanabbak lettek, eltávolodtak a párjuktól, és az ellaposodott párkapcsolatot könnyen fel tudta dúlni egy idegen férfi, aki újra meglátta bennük a nőt.”

Nagyon fontos megértéssel közeledni, hiszen a szüleinket is feszítheti a bűntudat, és ha egyszer csak számon kérjük rajtuk azt, ami húsz évvel ezelőtt történt, azzal nem leszünk előrébb, csak felerősítjük a rossz érzéseiket. A traumáinkat ők nem direkt okozták, nagy részük tudattalan, sőt sokan meg is bánják később a viselkedésüket. Úgy beszélgessünk, hogy a szüleinknek legyen lehetőségük elmondani, mennyire bánják, sajnálják, amit anno esetleg rosszul csináltak, amivel nekünk fájdalmat okoztak. Saját sérüléseink pedig pszichoterápiával írhatók át. A sérülés nyoma ott marad ugyan, de nem mindegy, hogy egy gennyedző seb tátong a helyén vagy egy begyógyult heg. A terápia nem a történést változtatja meg, hanem annak érzelmi hátterét. És egyszer csak eljuthatunk odáig, hogy már nem fáj a szüleink válása. Tudjuk, hogy sérültünk benne, de már nem érzünk dühöt, nem hibáztatjuk őket emiatt.