Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

„Ez egy nagy csoda” – Miért jó örökbe fogadni?

Magyarországon évente hétszáz-ezer gyereket fogadnak örökbe. Lehetne többet is, de sokan attól félnek, nem tudnának megbirkózni azokkal a kihívásokkal, amiket egy „másokhoz született” kicsi felnevelése okozhat. Pedig egy gyerek befogadása nagy öröm – tudom, mert én is nevelek egyet.

Négy évvel ezelőtt a barátnőmmel elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk egy gyereket. Nagyon féltem ettől a választástól, de végül életem legjobb döntésének bizonyult. A kisfiam három és fél éve költözött hozzánk: az, hogy megismerhettem, sokkal teljesebbé és boldogabbá tette az életem – igaz, olyan, sokszor nagyon nehéz feladatokkal és kihívásokkal is szembesített, amikről korábban sosem gondoltam volna, hogy meg kell majd küzdenem velük.

Magyarországon kétféleképpen, titkos és nyílt örökbefogadással fogadhatunk örökbe elhagyott, elárvult vagy vér szerinti szüleiktől elválasztott gyerekeket. „A titkos örökbefogadás a Tegyeszen (a Területi Gyerekvédelmi Szakszolgálatokon – a szerző.) keresztül zajlik, a lényege, hogy – legalábbis elméletben – sem a vér szerinti szülő nem tudhatja, hova kerül a gyereke, sem az örökbefogadó szülő nem tudhatja, hogy kinek a gyerekét fogadja örökbe – mondja Molnár Gabriella gyermekpszichológus, az Ágacska Alapítvány munkatársa. – A nyílt örökbefogadás csak az elmúlt években kezdett igazán meghonosodni nálunk, itt a vér szerinti szülő és az örökbefogadó kölcsönösen ismeri, megismerheti egymást, és ha akarják, a későbbiekben is tarthatják egymással a kapcsolatot. A nyílt örökbefogadások szervezésével itthon az erre szakosodott civil szervezetek foglalkoznak: az Alfa Szövetség, a Bölcső Alapítvány, az Együtt az Életért Közhasznú Egyesület, a Fészek Alapítvány, a Gólyahír Egyesület, a Várva Várt Alapítvány  és a Baptista Szeretetszolgálat.”

Mártonffy Zsuzsa újságíró, blogger, az Örökbe.hu alapítója és gazdája szerint Magyarországon a legtöbben azért döntenek az örökbefogadás mellett, mert nem lehet vér szerinti gyerekük. „Persze, vannak olyanok, akik, mint én is, a már megszületett gyerekük mellé vállalnak be még egy-két örökbefogadott kicsit – mondja. – Vagy egyedülállók, esetleg nevelőszülők, akik a náluk elhelyezett kicsiket fogadják be. De a legjellemzőbb ok mégis a meddőség.”

A nők általában nyitottabban állnak az örökbefogadáshoz, mint a férfiak. „Előfordul, hogy egy nő jobban akarja a gyereket, mint a párja – sőt az is, hogy elfogadóbb azzal kapcsolatban, hogy milyen gyereket – például romát – vállaljanak. De persze, mint az élet minden területén, itt sem szabad általánosítani” – hangsúlyozza Mártonffy Zsuzsa.

Kicsik és nagyobbacskák

A KSH adatai szerint Magyarországon évente hétszáz-ezer gyereket fogadnak örökbe. Az örökbe adható gyerekek többsége tizenéves, ami komoly problémát jelent, mert az örökbefogadásra készülő párok, egyedülálló emberek általában inkább kisebb gyereket szeretnének magukhoz venni – lehetőleg újszülöttet. „Sokan azt gondolják, hogy egy csecsemőnél könnyebben kialakul a kötődés, kevesebb korai traumákból – elhanyagolásból, alultápláltságból, bántalmazásból – származó problémával kell majd megküzdeniük a gyerek felnevelése során, és nem akarnak kimaradni a kisbabakor örömeiből sem. Ez teljesen érthető, de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy egy három-, négy-, öt- vagy tízéves gyereknek is szüksége van szülőkre” – magyarázza Mártonffy Zsuzsa.

Molnár Gabriella hangsúlyozza, hogy az újszülötteknél is jelentkezhetnek olyan problémák, amikkel nehezen küzdenek meg az örökbefogadó szülők. „Sokszor sírósak, nyugtalanok a babák. Nem tudhatjuk, hogy a terhesség ideje alatt milyen hatások érték őket: hogy rendesen táplálkozott-e az anyjuk, hogy voltak-e káros szenvedélyei – dohányzás, alkohol- vagy drogfogyasztás –, hogy milyen érzelmi hatások érték, hogy járt-e terhesgondozásra és a többi – sorolja. – Egy magzatot már az anyaméhben is számtalan káros hatás érhet; megfigyeltük például, hogy a nem kívánt terhességeknél nagyon gyakori az idegrendszeri éretlenség. Nem véletlen, hogy az örökbefogadott gyerekeknél feltűnően sok az ebből adódó probléma, például a dühkitörések, a hiperaktivitás vagy a figyelem- és a magatartászavar.”

Fotó: SOS Gyermekfalu

Igaz, ha nagyobb gyereket vállalunk, megsokszorozódhatnak a gondok. „Számít, hogy hol és hány helyen volt a gyerek; hány embert, hány különböző közeget kellett megszoknia és aztán elengednie; milyen traumákat, tapasztalati sérüléseket élt át – hangsúlyozza a gyerekpszichológus. – Az sem mindegy, hogy csecsemőotthonból vagy nevelőszülőktől jön-e, hiszen egy intézetben a szakembereknek általában több gyerek között kell megosztaniuk a figyelmüket, ezért gyakran előfordul, hogy nem tudnak elegendő időt, energiát szánni egy-egy kicsire.”

Kötődés, bizalom, fejlődés

Sajnos, nemcsak a csecsemőotthonokban, hanem a nevelőszülőknél elhelyezett gyerekek esetében is gyakran előfordul, hogy az első egy-két évben nem kapják meg azt a figyelmet, amire szükségük lenne. „Egy elhanyagolt gyerek könnyen elveszti a bizalmát, ami kötődési és érzelemregulációval kapcsolatos zavarokhoz vezethet. De ennek az ellenkezője is igaz: ha túlságosan kötődik a nevelőihez, gyakran olyan veszteségélményt kell átélnie, amikor elkerül tőlük, ami nagyon megnehezíti, hogy megtalálja a helyét az új családjában” – hangsúlyozza Molnár Gabriella, hozzátéve, hogy ez a paradox helyzet a nevelők, nevelőszülők kettős szerepéből adódik: miközben meg kell tanítaniuk a kicsiket a kötődésre, végig tudják, hogy egyszer majd eljön az a nap, amikor el kell engedniük őket.

A nagyobb gyerekeknél a temperamentum is gondokat okozhat. „Ha egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életvitelt folytató házaspárhoz hirtelen becsöppen egy izgágább, aktívabb gyerek, abból szinte elkerülhetetlenül összeütközés lesz – mondja a gyerekpszichológus. – Ilyenkor gyakran előfordul, hogy a szülők eszköztelennek érzik magukat, és mivel nem tudják, hogyan kezeljék ezt a váratlan helyzetet, könnyen ki is borulhatnak. Ideális esetben persze idővel megtanulják, mit kell tenniük, de olyan is van, hogy egy életen át problémát jelent nekik, hogy a gyerekük nem tud leülni a fenekére és csendben elfoglalni magát.”

Molnár Gabriella szerint ha egy gyerek az átlagnál intelligensebb, könnyebben kompenzálhatja a korábbi élményekből, traumákból eredő problémáit: különösen akkor, ha olyan közegbe kerül, ahol segítik, támogatják őt ebben. „Az öröklött adottságok mellett a megfelelő környezet és az odafigyelés is sokat hozzá tud tenni ahhoz, hogy a gyerek intellektusa kiteljesedjen – hangsúlyozza. – Ami különösen fontos lehet a jó eszű, de figyelemzavaros vagy hiperaktív gyerekeknél.”

Hogyan készülhetünk fel a szülőszerepre?

Az örökbefogadásra készülő szülőket a Tegyesz szakemberei egy tanfolyam keretében igyekeznek felkészíteni a rájuk váró feladatokra és nehézségekre. „A tanfolyam időtartamát nemrég emelték fel huszonegyről negyven órára, ez nagyon fontos változás, mert így sok új téma belekerülhetett a »tanrendbe«, például a nehezebben örökbe adható idősebb, beteg gyerekekre vagy a több testvérre való felkészítés – mondja Mártonffy Zsuzsa. – Sokkal több a gyakorlati oktatás is, ahol konkrét helyzetekre próbálják tréningezni a szülőket: például arra, hogy mihez kezdjenek egy hároméves, rosszul alvó, hiperaktív gyerekkel.”

Fotó: SOS Gyermekfalu

Molnár Gabriella szerint az alapvető elméleti és gyakorlati ismeretek elsajátítása mellett az önismeret is nagyon fontos. „Az örökbefogadó szülőknek ismerniük kell a saját határaikat: tudniuk kell, hogyan – milyen empatikusan, rugalmasan – tudnak reagálni a váratlan helyzetekre – fejtegeti a pszichológus. – Ne féljünk segítséget kérni, ha úgy érezzük, nehezen birkózunk meg egy-egy problémával, nyugodtan forduljunk szakemberhez.”

Szerencsére az örökbefogadással foglalkozó szervezetek készek segítséget nyújtani a szülőknek. „Ezt szolgálja a kötelező utánkövetés is: egy, a szülő által választott szervezet szakemberei az örökbefogadás után hat hónappal, illetve másfél évvel meglátogatják a családot, hogy felmérjék, hogyan halad a gyerek beilleszkedése, és szükség esetén tanácsadással segítsék a szülőket” – mondja Mártonffy Zsuzsa.

A közösség segítő ereje

Az Ágacska Alapítványnál egyéni és csoportos foglalkozásokat is tartanak az örökbefogadó szülőknek és gyerekeiknek. „Az egyik legfontosabb programunk a MOL Gyermekgyógyító Program, amelynek keretében lehetőségünk van arra, hogy kis létszámú gyerekdráma-csoportokban, vagy ahogy a legkisebbek esetében nevezzük, mesecsoportokban a pszichodráma eszközeivel segítsünk feldolgozni a gyerekeknek a problémáikat és a traumáikat – mondja Molnár Gabriella. – Ezekre a foglalkozásokra a négyévesektől a huszonegy évesekig nagyon sokan járnak, a nagyobbak közül sokan azt mondják, akkor is eljönnek majd hozzánk, amikor már nekik is lesznek gyerekeik.”

A gyerekpszichológus szerint ezek a csoportos foglalkozások különösen nagy segítséget jelenthetnek az örökbefogadott gyerekeknek. „A kiscsoportos foglalkozások nagyon hatékonyak tudnak lenni, mert stabilitást, kiszámíthatóságot és nem utolsó sorban közösségi élményt nyújtanak a gyerekeknek. Mi, csoportvezetők csak kevés szabályt állítunk fel, de azokat következetesen betartatjuk. Vannak különféle »rituáléink«: ezek is azt szolgálják, hogy biztonságban érezzék magukat – ahogy az is, hogy tudják, és ezt ki is mondjuk: ezekben a csoportokban mindenki örökbefogadott, így nem kell »csodabogárnak« érezniük magukat azért, mert nem a vér szerinti szüleikkel élnek.”

Véleményével Mártonffy Zsuzsa is egyetért. „Ez egy óriási döntés, a szülőknek érdemes minden segítséget elfogadni, szakirodalmat olvasni, más örökbefogadókkal ismerkedni. Szerencsére ma már nagyon sok közösségi hely és csoport működik, ahol a szülők érdeklődhetnek, tájékozódhatnak” – mondja a blogger, aki maga is rendszeresen szervez találkozókat az olvasóinak. Szerinte nagyon fontos, hogy a szülők időben felkészüljenek a gyerek fogadására. „Mivel sokan a meddőség miatt fogadnak örökbe gyereket, különösen fontos, hogy időben feldolgozzák a saját történetüket. Már csak azért is, mert a gyereknek is meglesz a maga »csomagja«: magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennünk, hogy segíthessünk neki cipelni. A gyerekneveléshez őrült önbizalom kell – de megéri bevállalni, mert rengeteg örömöt okoz. Ez egy nagy csoda – pláne akkor, ha évekig hiába vártunk rá, hogy megtörténjen velünk.”

Butapest

A fiam egy bágyadt, kora őszi napon érkezett meg hozzánk. Hatalmas, barna szemeivel kíváncsian pislogott ki az após autójának hátsó ablakán. Nem volt benne semmi félelem, semmi bizalmatlanság; pedig egy Kaposvár melletti kis faluban élt addig: két utca, háromszázötven lélek, kőkrisztustól pléhkrisztusig húsz perc séta. Akkor járt először Budapesten, az ember azt gondolta volna, hogy megilletődik a nagyvárostól, hogy megrémiszti majd az új, szokatlan környezet. De nem. Érdeklődéssel és izgatottan nézte a nagy, kék buszokat, a sárga villamosokat, a Bartók Béla úton dübörgő forgalmat. Azt mondta, tetszik neki ez az új hely, „Butapest”. Amikor felvittük a lakásba, el sem akarta hinni, hogy saját szobát kapott, kékre festett gyerekbútorokkal, kisággyal, játékokkal. A sarokba dobta korábbi élete kincseivel teli kis bőröndjét, és izgatottan turkált a plüssállatok között. Ebédre szaftostésztát főztem neki, a mai napig az a kedvence.

 

A fiam elvett gyerek. A születése után azonnal különválasztották az anyjától, egy ideig a nagyanyjával élt, aztán, amikor tőle is elvették, nevelőszülőkhöz került. Az apjáról nem tudunk semmit, pedig sokáig próbáltuk kideríteni, ki lehet. Úgy gondoltuk, ha felnő, biztosan szeretné tudni, hogy kik az igazi szülei; eszünkbe sem jutott, hogy azt mondjuk neki, mihozzánk született. De nem tudtunk kinyomozni semmit. A gyámügyesek csak a vállukat vonogatták, amikor az apáról faggattuk őket. Az anyáról sem tudtak sokat – jobbára csak zavaros pletykákat soroltak, ki ezt mondta, ki azt. Egy nap talán majd kézen fogjuk egymást, és elindulunk megkeresni őket.

 

A fiam örökbe fogadott gyerek. Bár, ha jobban belegondolok, inkább ő fogadott minket örökbe, mint mi őt. Először egy kicsi, egyablakos szobában találkoztunk vele, ott ült egy halom ócska gyerekjáték között és kapaszkodott a nevelőapjába. Mosolygott, de szólni nem szólt egy szót sem. Aztán a kezébe vett egy labdát, a szemembe nézett, és odadobta nekem. Soha nem láttam még ilyen szép, nyílt tekintetű, kedves kisfiút. Bele is szerettem abban a pillanatban – pedig addig nem tudtam eldönteni, akarok-e egyáltalán gyereket, és ha már akarok, el tudom-e fogadni a másét. Magammal voltam elfoglalva, meg persze féltem is; nem tudtam, tudok-e vállalni ekkora felelősséget. De a társam gyereket akart, és én nem akartam elveszteni őt, ezért aztán belementem, hogy lebuszozzunk Marcaliba, és megnézzük a kicsit. Gondoltam, majd lesz valahogy. Aztán az a tökmag kis fiúcska belemosolygott a szemembe, és én tudtam, nincs mese, ő most már az életem része, és az is lesz, amíg csak élek.

 

A fiam nevelőszülei nagyon kedvesek voltak. Pedig féltünk, hogy városi létünkre nem tudunk majd szót érteni velük: emlékszem, az első látogatásunk előtt jó félórát üldögéltünk a falu kocsmaként, étteremként és PB-gázpalack elárusítóhelyként is működő dohányboltjának a teraszán, és azt latolgattuk, hogyan fogadnak majd minket. Dzsordzsi és Marika öt gyereket nevelt. Sajátjuk nem lehetett, hát úgy döntöttek, a Marika első házasságából született lánya meg az egy szem unoka mellé befogadják azt, akinek szüksége van rá. Hely van, enni is van mit, miért kínlódjanak az intézetben az elvett, elhagyott csöppségek? A falu mércéjével mérve amúgy is módos emberek: az udvaron kakas, tyúkok, pulykák és libák szaladgálnak, az ólban két pár disznó ropogtatja a tápot. A tizedik házassági évfordulójukra kétszáz embert hívtak meg – igaz, volt, aki nem jött el, Dzsordzsi morgott is nagyon, hogy a nyakukon maradt az a rengeteg kirántott hús.

 

A fiam most már a városban él, de a faluban is jól megvolt, szerették a nevelőszülei, a mostohatestvérei és a szomszédok is. Hamar híre ment, hogy látogatjuk; nem csoda, az ő faluja igazi áthajtós falu, ahol ritka az idegen vendég, pláne a pesti. A kapuoszlopnak támaszkodó fogatlan vénasszony apróra kikérdezett minket, kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk. „Egy tanár meg egy firkász” – mormolta rosszallóan sűrű, fekete bajsza alatt, aztán felajánlotta, hogy kiadja nekünk az egyik szobáját, „mégse kelljen Kaposról vonatozniuk, ha látni akarják a lurkót”. A szomszéd gyerekek falkában jártak utánunk. „Tényleg elviszik?” – kérdezte az egyik. „Igen” – feleltem, és összeszorult a szívem. A kocsma teraszán az amputált lábú férfi is ezt kérdezte. Meg azt, hogy mi megy most Pesten, tényleg annyi menekült jön-e befelé, ahogy a tévében mondják.

 

A fiam most már valódi városi gyerek. Van saját szobája, kiságya, biciklije, gitárja és egy kék focilabdája is. A szekrénye tele ruhákkal, a szobájában alig fér el a rengeteg könyv és játék. Amikor még a faluban lakott, nem volt sok cucca: pár törött, régi játék, néhány, jobbára a nagyobbaktól örökölt ruha. Kerekét vesztett versenyautó, rágott fülű plüssmackó, lányokra való kising. Dzsordzsiék nem szerettek feleslegesen költeni; meg aztán, öt gyereket ruházni sokkal többe kerül, mint egyet. A fiamnak szinte egyetlen olyan tárgya sem volt, ami az övé és csakis az övé. Amikor először mentünk le hozzá, vittünk neki egy kis plüssállatot, Sukit. Egy benzinkúton vettem; máig nem tudjuk, milyen állat lehet, de ő nagyon örült neki, azóta is vele alszik otthon és az óvodában is. Nagyon jó természetű kisfiú, kevéssel is beéri: csak csoki, laszti meg szeretet legyen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.