Míg iskolaidőben sokat lógtam a városi nagyinál, a szünidő a vidéki nagyszülőké volt. Volt egy tanyájuk, egy igazi kis farm petróleumlámpával, elemes rádióval, szénaboglyával. Voltak tehenek, lovak, malac, tyúk, kutya, cica, tehát minden, aminek egy gyerek örülhet. Ráadásul valamelyik állatnak mindig voltak kicsinyei, amiket lehetett szeretgetni: kisboci, kiscsibék, kiscicák. Apám pár deszkából csinált nekünk egy kis kuckót az egyik gyümölcsfán, ami valójában nem volt fedett, de mi imádtuk, és „kisháznak” hívtuk. Nagyi néha megengedte, hogy egy tányér sütit felvigyünk oda – „De el ne törjétek, vagy megnyúzlak benneteket!” –, mert természetesen OTT elfogyasztva minden sokkal finomabb volt.
És ha ez nem lett volna magában elég csodás, az egész tanya a Tisza-gát mellett épült, kőhajításnyira a folyótól.
A fiúk nem tudtak úszni – ezért állandóan cukkoltuk is őket –, így amíg mi, lányok úszkáltunk, ők kezdetleges horgászbotjaikkal próbáltak – többnyire sikertelenül – halat fogni. Néha még moziestet is tartottunk, mikor apám szerzett valahonnan egy fekete-fehér minitévét. A készülék orosz gyártmány volt, kb. 20 cm átmérőjű lehetett a képernyője (nem viccelek). Fater rákötötte a kocsi akksijára, feltette a motorháztetőre, félórát vacakolt az antennával, amíg be nem jött a kép (jó szemcsésen, de minket nem zavart), mi meg a kocsiból néztük. Ez azért is volt isteni, mert az autóban a szúnyogok nem ettek meg minket, illetve őrülten menő volt, hogy este mozizhattunk az udvaron.
Az idillnek körülbelül akkor szakadt vége, mikor középiskolába mentem. Addigra a nagyszülők elmentek, mi meg felnőttünk és már vagy dolgoztunk, vagy a haverokkal lógtunk nyaranként. A tanyára már nem járt senki, tönkrement, és a család eladta. Ahogy az lenni szokott, mikor a nagyszülők meghalnak, a család – amit addig a nagyi tartott össze – szétszéled. Az idősebb rokonokról csak kósza infóink vannak, a fiatalabbakkal pedig a kapcsolattartás kimerül abban, hogy Facebookon boldog szülinapot és karácsonyt kívánunk egymásnak, beszélgetni már nem nagyon tudunk a „Hogy vagytok, mindenki jól van?” kérdéskörön kívül.
Képünk illusztráció – Forrás: Fortepan/Umann Kornél
Huszonéves koromban volt egy komoly barátom, és az első közös nyaralásunkat a nagymamájánál töltöttük.
Zoli – nevezzük így – nagyon izgatott volt, mikor megérkeztünk, körbevezetett és lelkesen mutogatta a vályogházat, azt hitte, még nem láttam ilyet. Emlékszem, mennyire lehurrogtam szegényt, mondván a MI tanyánk sokkal autentikusabb volt, nem volt bevezetve áram, volt gémeskútja, és a folyó mellett volt. A mérgem valójában nem neki szólt, egyszerűen rám tört, mennyire hiányzik nekem a Tanya. A mi Tanyánk. Akkor már talán évek óta nem is gondoltam rá, de akkor elemi erővel szakadt rám a felismerés, hogy míg Zoli a mai napig gyermekkora imádott helyszínén nyaralhat, én már sosem tudok visszamenni oda.
Az ő nagypapája sem élt már, és a nagymama is nyolcvan felett járt, de még el tudta látni magát. Ugyanolyan kedves nagyi volt, mint az én vidéki nagymamám, mutogatta nekem a még álló, de üres istállót és disznóólat, meg a kis nyári konyhát, amit akkor már vagy húsz éve nem használt. Öt éven keresztül jártunk le hozzá nyaranként, ő imádta, ha ott vagyunk, mi imádtunk ott lenni. Ugyan félórányi autóútra, de ott is volt folyó, mindennap le is mentünk a Körös-partra. A helyzet szinte ugyanaz volt, amint az unokatesóimmal, mert Zoli sem fürdött, csak horgászott, én pedig jókat úsztam a vízben.
Aztán jött, ami várható volt, a nagymama leesett a lábáról, élete utolsó évét egy otthonban töltötte Pesten.
Egyértelmű volt, hogy a tanyát el fogják adni, 350 kilométerre volt a fővárostól, ahhoz túl messze, hogy hétvégi háznak használják, és hamar le is amortizálódott volna. A barátom teljesen kétségbeesett, nem állt készen arra, hogy megváljon tőle. Próbálta meggyőzni a családot, de az elvarázsolt öccsét nem érdekelte az egész, az anyja közölte, hogy nem fog havonta lejárni takarítani meg gyomlálni, az unokatestvérei pedig már a kezüket dörzsölgették, hogy mennyit fognak kapni az örökségből. Szegény Zoli utolsó elkeseredésében még azt is felvetette, hogy vegyük meg mi, és majd keresünk munkát a közeli nagyvárosban, de valójában ő is tudta, hogy ez kivitelezhetetlen.
A tanyájukat végül egy fiatal pár vette meg, és a mai napig előttem van a kép, ahogy lelkesen csicseregnek, milyen „faluturizmusos” kis vendégházat fognak csinálni belőle, Zoli pedig éles kontrasztként olyan szomorúan áll mellettük, mintha temetésen lenne. Nagyon sajnáltam őt, ha valaki, én megértettem, hogy mit érez. Én is meggyászoltam a Tanyát és vele együtt a letűnt gyerekkoromat is, de valahol ez az élet rendje. Hálás vagyok a tökéletes szünidei nyarakért, amik már csak az emlékeimben élnek.
