„Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz és megalázó lesz” – Pokoljárás sürgősségi fogamzásgátlásért

Ildikó a múlt vasárnapjukat meséli, amikor versenyt futottak az idővel egy esemény utáni tablettáért, de mindenhol csak gúnyosan vagy kioktatóan lerázták őket. Az anya úgy gondolta, hogy teljes a bizalom a lánya és közte, már kiskora óta úgy nevelte őt, hogy mindent elmondhat otthon, és igyekezett benne tudatosítani, hogy rá mindig és legfőképp mindenben számíthat. Eddig nem is volt soha probléma. Időben és teljesen természetes módon megtörtént a nemi felvilágosítás is otthon, és az évek során mindig úgy bővítették a tudnivalókat, ahogy a kislány növekedett. Nem volt kínos kérdés, mindenre megkapta a választ, és szerencsére mert is kérdezni.

Ildikó tudott a nagy szerelemről is, ami a lánya és az egyik iskolatársa között szövődött, és tudott arról is, amikor először lefeküdtek egymással. Úgy gondolta, hogy kicsit talán még korai, de örült, hogy őszinte vele a gyerek, és végül meggyőzte magát, hogy manapság minden egy picit hamarabb történik, és ez normális.

Vasárnap reggel viszont arra ébredt, hogy a lánya az ágya szélén zokog.

Esemény utáni tabletta: ezeket kell tudni róla

„Azonnal kiment az álom a szememből. Azt gondoltam, hogy valami nagy baj történt éjjel, valaki bántotta, vagy szakított a barátjával. Aztán kiderült, hogy csütörtökön este védekezés nélkül voltak együtt, amit nem mert bevallani nekem, és valamiért orvoshoz se mert elmenni, csak várta, hogy történjen valami. Vasárnap hajnalra már annyira ideges és fáradt volt, hogy nem bírta tovább, és mégis beavatott engem is.

Ezer haragos kérdés öntötte el az agyamat, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy egyiket se mondjam ki, hogy ne vonjam kérdőre a lányom, ne oktassam ki, hanem segítsek neki. Hiszen eddig pont ez volt a szlogenem, rám mindig, minden körülmények között lehet számítani, gyere csak nyugodtan, majd segítek. Erre itt az első olyan alkalom, amikor tényleg baj van, amikor a segítségemre lenne szükség, és alig bírok uralkodni magamon. Végül sikerült megőriznem a hidegvérem, és azt mondtam, hogy kérek egy kávét, és megoldjuk.

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz és megalázó lesz.

Amíg kávéztam, utánaolvastam az interneten a sürgősségi fogamzásgátlásnak. Jó jelnek tűnt, hogy mindenhol azt írták, az aktus után 48-72 órával még bevehető a tabletta, a lányom pedig pont 48 óra után volt. Nem tudtam a pontos hatásmechanizmusát sem, de egyszeri alkalommal nem tűnt túl veszélyesnek az, hogy a gyógyszerben található hormonok tulajdonképpen megakadályozzák a pete beágyazódását a méh nyálkahártyájába, így nem jön létre a terhesség.

Nem tudtam, hova menjünk, mi ugyanis egy hivatalosan városnak nevezett nagy faluban élünk, úgyhogy először felhívtam az ügyeletet, hogy mi a teendő ebben az esetben.

Szó szerint kinevettek a vonal túlsó végén, pedig egy nőtársammal beszéltem, akitől mégiscsak egy kicsit több empátiára számítottam. Végül azt tanácsolta, hogy menjünk be az ügyeletes kórház nőgyógyászatára, ott majd segítenek, és nevetés közben letette a kagylót.

A tanács elég logikusnak tűnt, úgyhogy autóba ültünk, felkaptuk még a lányom barátját, aki bűnbánó arccal mindenhol ott akart lenni velünk. Annyira megsajnáltam, hogy mondtam neki, azonnal hagyja ezt a kölyökkutya-tekintetet, gondolom, mindketten benne voltak a dologban.

Képünk illusztráció (What Richard Did c. film)

Teljesen felesleges ilyen arcot vágnia egész nap, szerencsére nem a középkorban élünk. Legalábbis ezt gondoltam még akkor.

Megérkeztünk a kórházba, ahol legalább ötven, láthatóan nagyon rosszul lévő beteg várt valamire, közben folyamatosan érkeztek mentővel, hordágyon is többek. Beálltunk a sorba, ahol másfél óra múlva szólítottak minket. Szerintük ez nem volt sürgősségi helyzet. Ahogy szétnéztem, egyet kellett értenem, de nekünk mégiscsak nagyon sürgős egészségügyi probléma volt, ami nem tűrt halasztást.

Mondtam, hogy nyilván nem véletlen hívják a dolgot sürgősségi fogamzásgátlásnak, ez bizony igenis egy azonnali megoldást kívánó eset. Kicsit megszánt minket a pult túloldalán dolgozó férfi, és felhívta a nőgyógyászatot.

Nem vették fel a telefont, de megígérte, hogy próbálkozik. Egy óra múlva megjelent egy morcos nőgyógyász, aki mindenki előtt kioktatott, hogy ez nem az ügyeletes kórház dolga, nekik itt most nincs idejük erre, nézzek csak szét, mi van ott. Ha megtenném, hogy megnézem az interneten, hogy hol vannak sürgősségi fogamzásgátlással foglalkozó ambulanciák, akkor nem kéne egymás idejét rabolnunk.

Aztán a lányomhoz és a barátjához fordult, és szó szerint kérdőre vonta őket, hogy ha ilyen felelőtlenek, akkor miért nem felnőttekhez méltóan önmaguk intézik a dolgaikat, de közbeszóltam, hogy a lányom még kiskorú, mindenképp itt lennék vele, mire az orvos valamit még dörmögött az orra alatt, de csak a kiskorú szót hallottam vissza.

Remegtem a dühtől és a felháborodástól.

Olyan volt a stílusa, mintha az ötven évvel ezelőtti abortuszbizottság elnöke lett volna, én pedig a kis megesett leányka. Mit képzelt, hogy szórakozásból vártunk rá ennyi ideig? Megértem, hogy ez nem az ő feladata, hogy ő egy főorvos, nem egy rezidens, akire szíve szerint rátolná ezeket a feladatokat, de akkor miért jött le személyesen? Csak hogy belénk rúgjon?

Pedig azt gondolom, a gyógyszer mégiscsak sokkal jobb, mint a terhességmegszakítás. Természetesen ez sem ideális, de nem véletlen gyártanak ilyesmit a gyógyszercégek, az emberek többségével legalább egyszer megesik élete során, hogy nem tud uralkodni magán, és kész. Nem vágytam arra, hogy kioktasson engem és a lányomat.

Mindenesetre elkezdtem végighívni a megyei ambulanciákat. A legtöbb telefonszám azonban nem a fogamzásgátló ambulancián csörgött ki, hanem a kórházak központi száma volt, ahol vagy nem vették fel a telefont, vagy adtak egy mellékszámot, ahol aztán megint csak a folyamatos csengetést hallgathattam, senki nem felelt.

Már csak öt óránk volt, hogy beleférjünk a 72 órába, és még mindig nem tudtam senkivel beszélni, aki megmondta volna, hogy melyik város melyik kórházába kéne mennünk.

A huszadik telefonpróbálkozás után úgy döntöttem, 120 kilométer ide vagy oda, felmegyünk Pestre, az egyik kórházba, ahol elvileg ambulancia is működik, és addig nem megyünk onnan, amíg nem kapunk gyógyszert. Bár a telefont ott sem vették fel, az információs pultnál készségesek voltak, és amikor bekanyarodtunk a folyosóra, rögtön tudtuk, hogy jó helyen járunk. Rajtunk kívül vagy tizenöten vártak arra, hogy mielőtt kiírják nekik a tablettát, megvizsgálja őket egy nőgyógyász, aki megállapítja, hogy nincs fennálló terhesség, ezért a tabletta gond nélkül alkalmazható.

A kétórás várakozás alatt kérdés nélkül elmesélték a gyerekek, hogy pont azért nem mertek előbb szólni, mert annyira sajnáltak, amiért azt hitték, hogy majd egy világ omlik össze bennem az ő felelőtlenségük miatt.

Az első két nap megpróbálták meggyőzni magukat arról, hogy a naptármódszer szerint semmiképp nem foganhatott volna meg a terhesség, csakhogy ahogy telt az idő, eluralkodott rajtuk a pánik, és már egyáltalán nem tartották biztonságosnak a naptármódszert. Amikor könnyek közt ezt elmesélték nekem, először majdnem felnevettem, aztán nagyon büszke voltam elsősorban magamra, másodsorban rájuk, de nagy boldogságomban is sikerült lakatot tennem a számra, és nem elmesélni nekik, hogy bizony huszonöt éve én is vártam néha hangosan dobogó szívvel a menstruációmat, mostanra mégis nagyon felelősségteljes anya lettem.”