Gyakori jelenség, hogy annyira akarjuk kompenzálni a saját anyánk hibáit, hogy belecsúszunk a tökéletes anyaság kergetésébe, aminek sosincs jó vége. Leolin Bowen is ebben a cipőben járt, amikor megszületett a kisfia: minden erejével a világ legjobb anyukája akart lenni, aztán jött a nagy felismerés, hogy ez lehetetlen küldetés.
„Az anyámmal mindig is viharos volt a kapcsolatom. Mindenen veszekedtünk egész gyerekkoromban. Úgy éreztem, jobban szereti a bátyámat és hogy egy kicsit sem ismer. Ironikus, hogy nagyon hasonlítok anyámra külsőleg és belsőleg is, de ezt nem láttam magamon egészen addig, míg meg nem született a gyerekem.
Sokáig hibáztattam anyámat, amiért nem tökéletes.
Néztem, hogy másoknak milyen jó kapcsolatuk van a saját anyjukkal és az jutott eszembe, hogy »Miért nem lehet az én anyám is ilyen anya?« Vágytam rá, hogy olyan anyám legyen, akivel bármiről beszélhetek, el akartam neki mesélni az első csókot, szexet, csalódást, de ő nem az a típus, akivel ilyenekről lehetett volna beszélgetni. Nem így nevelték a szülei. Az anyám családjában a gyereknek azt kellett csinálnia szó nélkül, amit a szülők mondtak, főleg, ha lánynak született.
Képünk illusztráció – Forrás: iStock
Mielőtt megszületett a fiam, tökéletes anya akartam lenni.
Az a fajta, aki sosem engedi a gyerekét tévézni, cukormentes étrenden tartja, két kezével pürésíti a babaételt, és mindig kész teljes mértékben őszinte beszélgetéseket folytatni a gyerekkel. Megfogadtam, hogy sosem leszek rá dühös, és ha fegyelmezésre van szüksége, akkor csendesen és racionálisan meg fogom oldani a helyzetet.
Nyolc évvel később a fiam már átélt egy válást, két városban két otthona van, és mind a két kezem kellene hozzá, ha össze akarnám számolni, hányszor zárkóztam be a fürdőszobába, hogy egy kis nyugtom legyen. A legtöbb szülő a gyerek egyetemére gyűjt, én a terápiájára, mert biztos vagyok benne, hogy felnőttkorában szüksége lesz rá miattam.
Mert ahogy az anyám, én sem vagyok tökéletes.
Sokat fejlődtem, amióta megszületett a fiam, már megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok annyira mintaanya és megbocsátottam az anyámnak is, hogy nem volt képes jól szeretni engem. Nem jött könnyen a megbocsátás, pszichológus segített benne, hogy tisztán lássam a saját gyerekkoromat.
Az, hogy született egy gyerekem, arra ébresztett rá, hogy az anyám is csak ember, hibázott és hibázik, ahogy mindenki más. Ez vezetett el végül oda, hogy már nem haragszom rá a gyerekkorom miatt. Rendkívül fontos mérföldkőnek érzem, mert egy napon majd szeretném, ha nekem is megbocsátaná a hibáimat a saját fiam.”
