Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

„Soha nem kaptam még ekkora ajándékot az élettől” – nlc-s apák az apaságról

Milyen apának lenni? Könnyű és nehéz, boldogságos és küzdelmes. Kivételes – nem csak apák napján. Mindenkinek kicsit más – ahogy szerkesztőségünk apáinak írásaiból is kiderül.

Gábor, címlapszerkesztő: „Az igazi fater sosem a könnyű végén ragadja meg a dolgot”

Tudtad, hogy az Egyesült Királyságban kilenc hónappal előbb van az apák napja, mint az anyák napja?

Két gyerekem van: lány és fiú. Amikor elmondtam nekik, hogy a szerkesztőm apák napi esszét óhajt, akkor a lányom, aki szókimondó természet, annyival segítette gyűjtőmunkámat, hogy kijelentette: az apák napja nem fontos. Erre persze a fiam, aki a kisebb lévén rendszerint cukiságkampányokkal próbálja magát helyzetbe hozni mogorva nővérével szemben, dorombolva kijelentette, hogy neki én vagyok a kedvenc apja.

Kicsit megnyugodtam – ez is valami.

Aztán a hallottakon gondolkodva felködlött, hogy a lányomnak bizonyos szempontból igaza van: az apák napja valóban nem fontos. Van ugye május első vasárnapja, amikor az anyákat ünnepeljük. (Én régebben orgonával, de mióta ilyenkor a legutolsó bokor is elvirágzik, marad a vágott virág.) Szóval, anyát ünnepelni helyén való dolog; megszülni egy gyereket, táplálni, ordítására kelni reggel, este aztán vívni vele legalább az érettségijéig, de jellemzően inkább egy életen át – nem semmi, jogos a megemlékezés.

via GIPHY

Na, de apák napján mire föl a hájp? Eleve: gyerekpszichológusok szerint az apai szeretet abban különbözik az anyaitól, hogy míg az utóbbi feltétel nélküli, addig a mienk feltételhez kötött. Itt persze nem arra kell gondolni, hogy „csak akkor foglak szeretni, ha kitakarítod magad után a kádat, és legalább a piros legókat összeszeded a piros szőnyegről”. Inkább arra, hogy egy apa mindig szeretne többet, jobbat kihozni abból az utódból, aki az anyja (és főleg a nagyanyja) szerint úgy tökéletes, ahogy van. Ez persze óhatatlan módon konfliktusokhoz vezet, egy idő után pedig végzetünk, a feltételhez kötött szeretet egyenes út az „ötven fölött minden férfi meghülyül” bon mot-hoz.

Gyengébb apák az ilyen balhék elkerülésére vetik be a „csinálj amit akarsz, csak az anyád meg ne tudja” cselt, amivel a csemete ideig-óráig lekenyerezhető. De az igazi fater sosem a könnyű végén ragadja meg a dolgot. Úgy áll hozzá a kérdéshez, hogy nevelési elvekből soha nem engedünk, akkor gyermekeink talán maguktól belátják, hogy az a sok morgolódás saját épülésüket szolgálta. És húsz év múlva, apák napján talán hoznak majd neked egy üveg jobb sört a közértből.

via GIPHY

Zoltán, hírszerkesztő: „Nyuszis vagy egyszarvús póló? Nagyon nem mindegy!”

Apának lenni játék. Bunkert építesz, építőkockázol, dicséred a homokból készült fagyit, hogy milyen finom. Egy szempillantás alatt kíméletlen csikizőszörnnyé válsz, és segítesz elaltatni a tizenkettedik plüssállatot is. Közben kicsit te is olyan gondtalan gyerekké válsz, mint a három és az egyéves kislányod. Bónusz: egy csomó tök jó új játék van.

Apának lenni tanulás. Fejből tudod a Bogyó és Babóca összes szereplőjének a nevét, és hogy ki hogyan szereti a tejbegrízt. Miközben tanítasz, te is folyton tanulsz, pedig még egyik gyerek sem iskolás. Megtanulod, mennyit ér egy ölelés, vagy egy biztató szó. Figyelsz, ki is valójában a gyereked, megismered őt és magadat.  

Apának lenni felelősség. Nyuszis vagy egyszarvús póló? Nagyon nem mindegy! Átgondolt döntéseket kell hoznod. Ott kell lenned, amikor megteszi az első lépéseit, megtanul biciklizni, megszerelsz bármit, ami tönkrement, és megvigasztalod, ha bibis lett a lába. És megpróbálsz olyan mintát adni, hogy felnőttként olyan párt találjon magának, akivel boldog lesz.

Apának lenni olyan, mint felülni a világ legeslegnagyobb hullámvasútjára. Egyszer fent, egyszer lent, csak kapkodod a fejed, mi minden történik veletek, miközben fogjátok egymás kezét. Néha ijesztő, máskor izgatottan várod, mi lesz a következő emelkedő után.

TóCsa, újságíró: „Egyetlen mosolyától rendbe jön a világ”

Az apaság valahol folyamatos önellentmondás. Panaszkodás arról, hogy már megint alig aludtál éjszaka, mert éjjel kettőkor felkeltett a gyerek, közben meg összeszorul a szíved, amikor úgy alszik vissza, hogy a kis kezével a kezedet fogja. Szorongás és aggodalom a jövő miatt, hogy vajon fel tudjuk-e normálisan nevelni őket – a második még csak pocakban van –, miközben minden újabb apró cél elérésekor (az írás idején épp megtudtuk, hogy a kisfiunkat felvették a kiszemelt bölcsibe) hatalmas az öröm.

TóCsa kisfia

Folyamatosan keressük a gyerekben, hogy melyik jó tulajdonságainkat örökölte, miközben reménykedünk, hogy a rossz tulajdonságainkat nem láthatjuk benne viszont. Örülünk, amikor pár órára vagy egy-két napra megszabadulhatunk tőle, miközben néhány óra után folyton eszünkbe jut, mennyire hiányzik. Idegeskedés a gigászi hisztik miatt, közben meg egy perccel később egyetlen mosolyától rendbe jön a világ. Zavarba ejtő és zavaros, de el nem cserélném semmiért. 

Marci, főszerkesztő-helyettes: „Vannak kemény részek”

Ezzel a hülyével nem megyek sehova!” – fakadt ki a kislányom, miután hazaérkeztek a bátyjával az iskolából. Imádtam ezt a mondatot. Persze csitítgattam a kisebbiket, hogy nem kell lehülyézni senkit, pláne értelmetlen egy tizenhat éves kamaszt, akit pont nem érdekel a nála kisebbek véleménye (meg a nagyobbaké sem nagyon).

Ez a mondat azonban azért hangozhatott el, mert a bátyja kísérte haza az iskolából, akinek a beszólásaitól valóban nem könnyű néha az élet, de ez a pokróc stílusú báty az, aki felajánlotta, hogy tanítgatná húgát az önálló közlekedésre, mert a testvére is szeretne önállóbb lenni.

És a vacsoraasztalnál azért kiderült, hogy a beszólogatás mellett igenis odafigyelt a húgára, olyan tanácsokat adott, amilyeneket én adtam a fiamnak évekkel ezelőtt, amikor neki kellett magyarázni, hogy merre nézzen először, ha a zebránál átmenne az úton.  

Apának lenni nem csak azért jó, mert látod, hogy ember lesz a gyerekeidből. Én nagyon élvezem, hogy vannak, akik rá tudnak venni késő este is a palacsintasütésre, hogy nem nekem kell már pumpálni a bicikliket, vagy hogy nem kell utánaolvasnom a Cristiano Ronaldóval kapcsolatos híreknek, mert van, aki kihámozza nekem a lényeget – abból a nem túl bonyolult focistaéletből.

via GIPHY

Szeretem, hogy nekem is kell teát innom, amikor más beteg (együttérzésből, meg mert a tea jó), és a lányom nélkül pedig sosem tanulom meg, hogyan kell hajat fonni vagy azt, hogy a pörgős szoknyához csak kopogós cipő illik.

Nem hallgatnám el, hogy vannak kemény részek, a kamaszmondatok elég kegyetlenek tudnak lenni. Csalódást sem szeretek okozni nekik, néha szoktam. És a legrosszabb, ha én bántom meg őket. Mert előfordul, a gyerekeim ilyenkor szomorúak lesznek, én pedig szégyenkezhetek – és kérhetek bocsánatot.

Rengeteg melóval járnak, ami idővel sem lesz könnyebb. Csak éjszaka már nem az ágyuk mellett kell virrasztani, hanem értük menni a bulikba, higgyétek el, egyik sem élmény. De nincs semmi, ami ennyire megérné a befektetett energiát, hátha öregkoromra valami tisztességesebb öregek otthonába tolnak be!  

Tamás szerkesztő: „A munka nem vehet el tőlük”

Megkértek rá, hogy írjak az apaságról, és azt hittem, hogy könnyű feladat, elvégre van egy nyolc- és egy négyéves gyerekem, csak van némi tapasztalatom velük. De aztán elkezdtem írni, majd kitöröltem, amit írtam, aztán újra és újra kitöröltem, mert minden téma, ami eszembe jutott, ennél hosszabbra nyúlna. Mert könyvet, hosszú könyvet lehetne írni az apaságról, itt pedig kétezer leütésben maximálták a szöveg hosszát, erre más témában nem kell több harminc percnél, és szerkesztve készen is vagyunk, küldhetők a sorok. De ahogy újra meg újra töröltem, csak múltak a percek, és már túl is voltunk harmincon, talán hatvan is lett belőle, aztán jelenbe fordult az idő, ülök itt késő este, és nem tudok mit kezdeni a témával.

Könnyebb lenne egy konkrét kérdésre válaszolni a szülőségről, apaságról, és nem általános okosságokban gondolkozni, de ez csak mellékgondolat, az idő pedig telik, nem baj, este van, a gyerekek alszanak, és pont ez a lényeg, hogy alszanak. Kérdezhetné is az olvasó, hogy miért nem csináltam meg délután, amikor még nem voltam fáradt, de miért is tettem volna, amikor a gyerekeimmel lehettem, és tessék, már meg is van a válasz: az apaság engem megtanított arra, hogy beosszam az időmet, és a munka egyszerűen nem vehet el azokból az órákból, amit velük tölthetek. Reggel viszem őket iskolába vagy óvodába, osztott „feladat” ez az anyjukkal, délután megyek valamelyikért, lógunk a városban, megyünk ide-oda, nézem, hogy a többi gyerek a téren az anyjával van, hogy kevés apa van ott, azok is csak beszélgetnek egymással. A többi csak este hét felé esik be, vagy akkor sem, pedig nekik is úgy kéne tenni, ahogy én csinálom, hogy a munka ne vegyen el a gyerekkel töltött időből. De hát ez van, ezek szerint ők még nem tanulták meg ezt, hogy délután le kell csukni, aztán este újra kinyitni a gépet, amikor a kölkök bőven alszanak.

Imre, újságíró: „Apának lenni melós dolog”

Apának lenni nem könnyű dolog. Amíg kicsi a gyerek, folyton cipelni, gondozni, abajgatni kell: cserélni a szaros pelenkát; leültetni az asztalhoz, belediktálni a spenótot, és tűrni, ha az arcodba köpi; estéről-estére új „fejbőlmesét” kitalálni, akkor is, ha már üres a fejed az egész napos bruszttól. Fektetés után az ember sokszor már nem is tud mást csinálni, mint bedőlni az ágyba, és tompán, csorgó nyállal sorozatokat nézni, amíg orrba nem somja a jó öreg Hüpnosz.

Fotó: Jordán Helén

Apának lenni nem könnyű dolog – már csak azért sem, mert mindig jobban akarod csinálni, mint ahogy a te apád csinálta.

Apának lenni melós dolog. Pláne, ha olyan folyton izgő-mozgó, rohangáló, gördeszkán száguldozó, mindig és mindenre kíváncsi gyereked van, mint az enyém. Az anyjával sokszor irigykedve nézzük azokat a szülőket, akik nyugodt, lassú, a babakocsiban csendesen cuclizó kicsiket tologatnak a Kosztolányi Dezső téren, „De jó nekik!” – sóhajtozunk, mert a mi fiunk nem ilyen, de persze nem cserélnénk el a világ legbuddhább gyerekére sem, mert ő a miénk, a mi izgő-mozgó, rohangáló, gördeszkán száguldozó, mindig és mindenre kíváncsi, drága kicsi gyerekünk.  

Apának lenni melós dolog – főleg, ha tényleg ott akarsz lenni a fiad életében, szeretnéd, ha tudná, hogy számíthat rád, és komolyan ki akarod venni a részed a neveléséből.

Apának lenni a világ legjobb dolga. Nézni, ahogy nő, cseperedik a fiad, látni, ahogy kinyílik és ragyogni kezd az értelme, tudni, hogy jól és ügyesen mozog a környezetében, meg tudja oldani a feladatait, és megtalálja a helyét a társai között. A kisfiam hétéves, nemrég vették fel a kerület egyik legjobb iskolájába, soha az életben nem voltam még annyira büszke, mint akkor, amikor kiderült, hogy kiválasztották. Néha, amikor „fiús napot” tartunk, nagyokat sétálunk a városban. Csak ballagunk egymás mellett, figyeljük, ahogy pulzál, lüktet és zakatol körülöttünk a valóság, csendesen beszélgetünk egymással a tegnapról, a holnapról meg a máról, ilyenkor béke van és nagy, nagy nyugalom.

Apának lenni a világ legjobb dolga – soha nem kaptam még ekkora ajándékot az élettől. Szerencsés vagyok.

via GIPHY

Bence, hírszerkesztő: „Bárgyún mosolygok, ha rúg a baba”

Nem gondoltam volna, hogy ennyire hamar eljön a pillanat, amikor apaként kell megnyilvánulnom. Pontosabban valakiként, aki nemsokára (októberben) apa lesz. Az apaszerep tehát egyelőre annyit jelent nekem, hogy a barátnőm hasát fogdosom, és bárgyún, kissé értetlenkedve mosolygok, ha rúg a baba. Ezen kívül szorongok, hogy lesz-e elég pénzünk a gyerek felneveléséhez, majd rögtön elszégyellem magam emiatt, tudva, hogy tűrhetően kereső, saját lakásban lakó, fővárosi, és nem mellesleg együtt élő párként mennyire kivételezett helyzetben várjuk őt.

De mégis: a klímakatasztrófa árnyékában muszáj elgondolkodni azon, hogyan érzi majd magát a lányunk a bolygón, ha felnő. A globális léptékről aztán pillanatok alatt visszaváltunk arra, hogy kapunk-e majd valakitől kiságyat, vagy kell venni azt is. Abba pedig bele se menjünk, hogy a kórház- és orvosválasztás félinformációkon, pletykákon és nyomasztó elvárásokon alapuló folyamata mennyire idegesítő, fárasztó és méltatlan még azoknak a szülőknek is, akik hajlandóak nem kevés pénzt áldozni a szülés normális körülményeinek megteremtésére.

Eközben persze azon is sokat gondolkodom, milyen apa szeretnék lenni, és milyen nem. A saját apám sok mindent jól csinált, mást meg nagyon elszúrt, és meghalt, mikor tizenkét éves voltam. A legfontosabb mintám tehát minimum hiányos, menet közben kell majd alkalmazkodnom a megoldandó helyzetekhez. Ráadásul lányunk lesz, nekem pedig egy öcsém van, fogalmam sincs, hogyan kell bánni a kislányokkal. Valószínűleg erre vonatkozó szabályok nem is léteznek, nem kell velük „bánni” sehogy – lesz egy gyerekünk, akivel saját, csak őrá és ránk, a szüleire tartozó kapcsolatot alakítunk ki. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz.

Címlap

top