Sokan keresik a magyarázatot arra, hogy mi állhat a házasságok törékenységének hátterében, mára ugyanis tovább romlott a statisztika. Arról, hogy mi vethet véget két egymást szerető ember boldogságának, s hogy meddig érdemes együtt maradni, ha a kapcsolat vitathatatlanul zátonyra futott, Prof. Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust kérdeztük, aki örömmel látja, hogy az elmúlt évek lejtmenetét követően egy egész pici növekedés figyelhető meg a házasodási kedvet illetően.
Nagy bánatukra sokan nem jutnak el nemhogy a házasságig, de még az „igazi” megtalálásáig sem. Mi lehet ennek az oka?
Az életkoruk alapján családalapításra készen álló fiatalokból – főleg a férfiakból – hiányzik az elköteleződés, a felelősségvállalás, valamint a döntéshozatal képessége, ami eleve megnehezíti egy párkapcsolat kialakítását és hosszú távú fenntartását. Egész Európában megfigyelhető egyfajta identitásérési késés, ami egyértelműen későbbre tolja a felnőtté válás időpontját: sokan még a harmincas éveikben is élvezik a „mamahotel” nyújtotta kényelmet és biztonságot, s bár fontosnak tartják a kapcsolatteremtést, arra nem vágynak, hogy lekössék magukat. Ez a jelenség nagyban megnehezíti a lányok helyzetét, az ő biológiai órájuk ugyanis szüntelenül ketyeg.
Ugyanakkor egyre nehezebb olyan közeget találni, ahol minőségi kapcsolatok szövődhetnek, hiszen az egykor jól működő színterek mára csaknem teljesen hasznavehetetlenné váltak, ami jelentősen növeli a szinglivé válás esélyét.
Hazánkban a 25 és 30 év közötti nők 46 százaléka még nem élt komoly párkapcsolatban, ami rendkívül magas arány – és beszédes. Az ő fejük felett sajnos ott lebeg a szingliség jóslata, vagyis hogy önhibájukon kívül még hosszú ideig pártában maradnak. A mai konzumkultúra parancsa az, hogy vásároljunk és fogyasszunk minél többet, ami pedig elromlott, azt dobjuk el, és cseréljük újra, és ez sajnos észrevétlenül átterjedt az emberi kapcsolatokra is.
Dr. Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
A közösségi és összetartó erők elapadása és az érzelmi tudat lesoványodása oda vezetett, hogy a fiatalok nagy része napjainkban nem akarja a családalapítással járó fáradalmakra cserélni az önmegvalósítást és a céljai elérését. Amikor két ember életszövetséget köt egymással, és az „én” és a „te” „mi”-vé válik, vitathatatlanul új életszakasz veszi kezdetét, ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy kedvezőtlen változás áll be a mindennapok menetében.
Képzeljük el úgy, hogy az „én” és a „te” is egy körhöz hasonlít, amik a párba álláskor szépen egymásra csúsznak, létrehozva egy nagyobb közös részt, ugyanakkor a személyes mozgásteret is meghagyva.
A jobb és bal oldalon fennmaradó rész továbbra is lehetőséget biztosít az egyedi célok megvalósítására, miközben a közös rész, a „mi”, új szempontrendszert nyit meg a felek előtt, és lehetőséget ad az együtt szőtt álmok valóra váltására. Egyáltalán nem mindegy azonban, hogy milyen tartalommal tölti meg a pár a közös területet, s hogy az önérvényesítésre fókuszáló világunkban sikerül-e elejét venni annak, hogy a „mi” része szép lassan egyre keskenyebbé váljon.
A magyar az egyetlen olyan nyelv, ami egyetlen szóban csodásan kifejezi a férfi és a nő közösségét: a feleségem a fele énem.
Mi jelenti a legnagyobb veszélyt a kapcsolatokra?
A bajt a legtöbb esetben az okozza, hogy a két egymásra tolt körben túl nagy marad az individuális rész, jelentősen túlszárnyalva az egymást fedő, közös területet. Ilyen esetben sokkal nagyobb az esélye az úgynevezett elvonzódásnak, vagyis annak, hogy a pár tagjai eltávolodnak egymástól, mert mindenki a saját útján akar továbbhaladni, anélkül, hogy a közös területet gyarapítanák.
Miközben ez a folyamat végbemegy, sokan gyermeket is vállalnak, akit csak akkor lehet szépen és szeretetben együtt felnevelni, ha a szülők szövetsége biztos alapokon nyugszik. A mai hedonista kultúra azonban a „mi” helyett sokkal inkább az „én”-re koncentrál, amit Gyökösi Endre pszichológus nagyon találóan „egoitisznek”, azaz az én gyulladásos megnagyobbodásának nevezett. A gyerekvállalással járó megpróbáltatásokon viszonylag könnyen átlendülhetne a szülőpár, ha a közös részük kellően erős és tartalmas lenne, a mai konzumszemlélet azonban úton-útfélen azt harsogja, hogy sokkal egyszerűbb az elromlott dolgokat újra cserélni ahelyett, hogy közösen megjavítanák őket.
Mit kellene tenniük a pároknak a feladás helyett, ha úgy érzik, hogy a kapcsolatuk zátonyra futott?
Egy-egy kihívás alkalmával érdemes lenne a párnak megállni, és együtt elgondolkodni azon, hogy hol és mikor keletkezhetett az a törés a kapcsolatukon, ami odáig vezetett, hogy nem képesek közösen előre tervezni, és megoldást találni a problémáikra. Egy gyerek érkezése ideális esetben megerősíti a szülők szövetségét és azt az elköteleződést, hogy együtt nevelik fel az új családtagot, ha azonban ez elmarad, már az első próbatételek komoly gondot okozhatnak a párkapcsolatban. Külső segítséggel azonban végig lehetne járni az idáig vezető párkapcsolati utat, és kézbe lehetne venni azt az iránytűt, ami segíthetne visszatalálni az egykor közösen átélt boldogsághoz.
A párkapcsolati önismeret azt jelenti, hogy a pár tagjai képesek nyugodtan, az indulatok hevétől mentesen átbeszélni a problémáikat, anélkül, hogy mély lelki sebeket ejtenének egymáson.
Sajnálatos, hogy sok meggondolatlan kijelentéssel visszafordíthatatlanul megbánthatják egymást a felek, szilánkokra törve az egykori bizalmat és a kapcsolatba vetett hitet. Igazán áldásos lenne, ha a mai kultúra nem azt erősítené, hogy semmi értelme egy kapcsolat megmentéséért küzdeni, hiszen lényegesen egyszerűbb fejest ugrani egy új szerelembe.
Az üzenet valóban gyakran ez, de vajon tényleg egyszerűbb az új szerelem felé nyitni?
A tapasztalat azt mutatja, hogy bár lehet másik kapcsolat felé nyitni, igen nagy az esélye annak, hogy egy, a korábbira kísértetiesen hasonló párra lel a megromlott kapcsolatból „kimenekülő” fél. Ennek oka leginkább az önismeret hiánya, vagyis az, hogy a felek nem veszik a fáradságot, hogy feltérképezzék a kapcsolatuk gyenge pontjait.
Párterápia során gyakran találkozom olyan helyzettel, amikor a férfi vagy a nő rendkívül súlyos vádakat zúdít a párjára, mintha csakis ő tehetne a problémájuk kialakulásáról.
Ilyenkor legtöbbször leállítom az illetőt, és megkérdezem, emlékszik-e még arra, hogy annak idején szerelemmel választotta a társát, s ha a szívére teszi a kezét, ki tudja-e jelenteni, hogy csakis a másik fél járult hozzá ahhoz, hogy a kapcsolatuk zátonyra futott. Ez a szemléletmód – azaz kizárólag a másik hibáztatása a történtekért – a párkapcsolati önismeret hiányáról árulkodik, és szinte borítékolható, hogy a szőnyeg alá söpört problémák egy új kapcsolatban ugyanúgy előkerülnek majd.
Meddig érdemes küzdeni egy megromlott párkapcsolat megmentéséért? (Fotó: iStock)
Mi hozhat valódi megoldást egy ilyen válsághelyzetben?
Sokkal célravezetőbb lenne, ha a családalapítás előtt állók és a párok tisztában lennének azzal, hogy a kapcsolatuk ugyan megromolhat, adódhat akár több krízishelyzet is, ezeken azonban együttes erővel, szükség esetén külső segítséggel túllendülhetnek. Tévedés azt gondolni, hogy az igazán boldog párokat messziről elkerülik a megpróbáltatások. Külső szemlélőként szinte lehetetlen megítélni, hogy két embernek mennyire harmonikus a kapcsolata – ezt csakis a párt alkotó férfi és nő tudhatja.
Azért, mert mások előtt is szóváltásba keverednek, vagy vitáznak egymással, még működhet zökkenőmentesen a kapcsolat, például épp az ügyesen felépített megegyezéseknek köszönhetően.
Az állandó konszolidált hangvétel nem mindig a tökéletes egyetértés jele: van, hogy a kiüresedést és a fásultságot tükrözi, ami már az összezördüléseket fenntartó szenvedélyt is kioltotta. A pszichológia szemléletmódja szerint az ilyen kihalt kapcsolatok a legveszélyesebbek, hiszen ezekben az esetekben már csekély mértékben sem táplálnak egymás iránt érzelmeket a felek – a közöny olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy már egy jó veszekedéshez sincs erejük.
Az ilyen „kifulladt” kapcsolatban a férfi és a nő valamilyen racionális okból kifolyólag – a gyerekek, az anyagiak, a közös vállalkozás satöbbi miatt – marad együtt, miközben már semmit nem jelentenek egymásnak. A civódások, az összezördülések azt is mutathatják, hogy van élet a kapcsolatban, és a pár tagjai igenis fontosak egymásnak.
Ha egy pár elmulasztotta az ön által említett biztos alapok lefektetését, utólag is megteheti, hogy elejét vegye a kapcsolat megromlásának?
Véleményem szerint soha nem késő erre sort keríteni. Sokszor előfordul, hogy egy pár már több éve együtt él és sűrűn hajba kap, a veszekedések végén pedig mindig ugyanoda lyukad ki, pont azért, mert a kezdetekkor elmaradt az alapvető megegyezések kialakítása. Fiatal párok között gyakran éreztem vonakodást, amikor elmondtam, hogy bizony még a szexualitást érintő kérdésekben is érdemes lefektetni az alapokat, hiszen azon a területen is adódhat számos buktató.
Fontos kiválasztani azt a védekezési módot, ami mindkét fél számára elfogadható, és egyáltalán nem elhanyagolható kérdés a családtervezés sem.
Hallgassák meg egymás véleményét, és jussanak közös nevezőre azzal kapcsolatban, hogy hány gyereket szeretnének, és nagyjából mikorra terveznénk az első baba érkezését. Alapvetően tehát a mindennapi életet, a rokonságot és a barátokat, a szabadidőt és a pénzkezelést érintő kérdésekben tanácsos a feleknek megegyezni, hogy csökkentsék a súrlódások kockázatát.
A harmonikus párkapcsolat tehát nem szerencse kérdése, hanem folyamatosan tennünk kell érte.
Paul Watzlawick kommunikációkutató azt mondta: „Velem sincs minden rendben, veled sincs minden rendben, és ez pont így van rendben” – el kell tehát fogadni, hogy hiú ábrándokat kerget, aki tökéletes kapcsolatra vágyik. Ami sokat hozzátehet egy pár összecsiszolódásához, az az úgynevezett pozitív kölcsönösség. Ebbe beletartozik az empátia és a figyelmesség, amikor a saját érdekeink helyett a másik szükségletei kerülnek előtérbe. Ha egy pár ezt képes kölcsönösen fenntartani, és a felek tudatosan törekszenek a harmónia megőrzésére, tartós boldogságra számíthatnak.
Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a párkapcsolatunknak – akárcsak az egyéni életünknek – megvannak a maga sajátos fejlődési szakaszai: az egymásra találás első évében még rendkívül erőteljes a kémiai vonzerő, ami a második évtől biológiai szinten lankadni kezd.
Ekkor válik igazán fontossá, hogy tudatosan törekedjünk a kapcsolat érzelmi megújítására. Minden váltófordulat – azaz amikor a párkapcsolat újabb fejlődési szakaszhoz ér – krízissel jár együtt, ami leginkább a tektonikus törésvonalakhoz hasonlítható. Ha közös erővel sikerül átjutni ezen a veszélyes szakaszon, a kapcsolat egy újabb, magasabb szintre lépett. A boldogságért tehát szüntelenül küzdeni kell, a kihívásokkal és konfliktusokkal pedig nem a másikon átgázolva, hanem közös teherviseléssel, jóban-rosszban összetartva kell megbirkózni.
