A macskám tiszta pszichopata, amikor féltékeny

Az én hibám, hogy lepisili mindig az ágyamat, székemet, más, tetszőlegesen választott holmimat a macskám, amikor féltékenységi rohamot kap, mert minek kellett nekem macska, ugyebár. És nemhogy elég lett volna egy, rögtön kettő kellett, mert én balga azt gondoltam, milyen jó lesz neki a társaság, ha már házi cica és egész nap a lakásban van. Nagyot tévedtem, azóta is rendszeresen járok a mosodába, mert a matrachuzatom nem fér be az otthoni mosógépbe.

Amikor a kisebbik macska megérkezett a házhoz, Tóbiás, a nagy öreg a maga hét évével csak gyanakodva méregette, esze ágában sem volt közeledni hozzá, megszagolta, fújt kettőt, felállt a szőr a hátán és farkán, majd hátat fordított megsértődve.

Néha visszanézett a válla fölött, hogy ugye látom, mennyire megbántottam ezzel a betolakodóval, mégis mit képzelek, hogy ott van az a tízhetes szőrcsomag az ölemben, és még simogatni is merem. Igazán akkor vertem ki a biztosítékot Tóbiásnál, amikor a tálkája mellé lekerült a kiscica tálja is, és együtt kellett volna étkeznie vele. Ült fél méterre a tálaktól, és míg a kicsi Hamu cica úgy ette a macskakaját, mintha húsz évre előre raktározni akarna, addig Tóbiás szemrehányó tekintettel nézett felváltva az ételre és rám. Éreztem már akkor, hogy nagyot hibáztam, és nem marad el a büntetés.

Eleinte csak a sértődött háttal ülést művelte, amikor féltékeny volt, hogy simogatjuk a másik cicát is. Aztán látta, hogy nem jön be a taktika, mert mi emberek érzelmileg silányak vagyunk, és nem érdekel minket kellőképpen az ő sértődött háta, ezért ha Hamut simogattuk, odajött és levert neki egy nagyot a mancsával, hogy szerencsétlen pár hónapos cica azt sem tudta, melyik bolygón van.

És miután ez sem használt, csak nem ment el a háztól az a kis honfoglaló, és mi csak nem értettünk a szép szóból, drasztikusabb megoldás után nézett: lepisilte az ágyamat.

Azóta minden héten a mosodába járok a matrachuzatommal, mert nem bírom megbékíteni az öreg macskámat. Próbáltam már mindent. Zárom a szoba ajtaját, de ha valamelyik gyerekem nyitva felejti, azonnal ott terem a macska disznóságra készen. Párologtatót vettem, amiről azt írják, hogy olyan feromonokat bocsát ki, amitől a macskák összebarátkoznak és otthon érzik magukat. Nem igazán használ, de párologtatom lelkesen, ki tudja, ránk emberekre milyen hatással van, lehet, hogy kedvesebbek leszünk tőle.

Vásároltam macskataszító spray-t, csupa természetes anyag van benne, befújtam vele az ágyamat, sőt még azt is kipróbáltam, hogy az ajtómhoz egy csíkban vastagon fújtam belőle, hátha nem tud tőle bejönni a macska, mint az Odaát című sorozatban a sótól a szellemek. Lófütty, annyit ér az egész.

Felkutattam macskamentát, spray és fű formájában, fújtam és szórtam mindenhova, csak nem az ágyamra, hogy menjen máshova, szeresse, örüljön neki, mert attól állítólag boldogok a macskák. Tóbiást ezt sem hatotta meg, csak nekem ropogott a talpam alatt a széthordott macskamenta, úgyhogy ezt gyorsan elvetettem.

A macska féltékenysége pusztítóbb, mint bármelyik emberé.

Még verekszik is miatta, ugyanúgy, mint néhány elborultabb féltékeny ember, nekiugrik a lábikrámnak, nem kieresztett körmökkel szerencsére, mert tudja, hogy akkor kapna egy pofont, de épp annyira, hogy érezzem, hogy ő most haragszik. Persze megértem, én sem örültem volna, ha a férjem hazaállít egy fiatalabb nővel, hogy „itt van, barátkozzatok össze, mától őt is simogatom, nem csak téged”.

De hát Tóbiás mégis csak egy macska, hogy lehetnek ennyire emberi féltékenységi jelenetei? Most járassam pszichológushoz? A pisi az ágyamon, a hetente mosodázásom is jó példája annak, hogy sosem szabad lebecsülni egy macskát, nagyon ragaszkodik ő a maga módján a gazdájához, és ha valami veszélyezteti ezt a kapcsolatot, akkor féltékenységében bármire képes. Akár még arra is, hogy összevissza pisilje az ágyamat.