Azok számára, akik a hetvenes-nyolcvanas években voltak városi fiatalok, a „kulcsos gyerek” kifejezés ismerősen csenghet. Ők voltak azok, akiknek a szülei dolgoztak, így viszonylag nagy önállóságot kaptak az iskola után és a tanítási szünetekben. Saját lakáskulcsuk volt, maguk osztották be a szabadidejüket, így gyakran lehetett velük találkozni parkokban, játszótereken csapatokba verődve.
Könyvek, ifjúsági filmek hőseivé váltak. A felnőttek sajnálták őket, mi, felügyelet alatt állók irigyeltük, mennyire szabadok, és mennyi kalandban van részük. Mindannyian alig vártuk, hogy megkaphassuk az első saját lakáskulcsunkat, ez volt az önállóság egyik legfontosabb szimbóluma.
Péter is kulcsos gyerek lett a szülei válása után. Ő úgy emlékszik erre vissza, mint élete egyik legszebb időszakára.
„Iskola után hazamentem enni, a hűtőben mindig ott volt bekészítve nekem valami. Aztán mentem a barátaimhoz. Volt egy megegyezésünk anyukámmal, mikorra kell hazaérni, ezt én be is tartottam, és cserébe enyém volt az egész délután.
Fociztunk, vagy csak sétáltunk a városban, és kirakatokat nézegettünk, nagyon fontosnak tűnő dolgokról vitatkoztunk órákig.
Megvolt az első cigi, az első csók, és mindig meg lehetett osztani az élményeket másokkal. Minden este holtfáradtan értem haza, de mindig nagyon elégedett voltam, hogy sok minden történt, és alig vártam, hogy másnap délután legyen, és mehessek megint.
Volt egy barátom, aki nagyjából ugyanígy élt, és egy másik, akinél mindig volt otthon valaki – na, hozzá jártunk fel kajáért, vagy ha rossz idő volt. Nincsenek olyan gyerekkori élményeim, mint ma sokaknak: se külföldi nyaralások, se aquapark vagy mozi, mégsem unatkoztam soha egy percet sem, és szerintem csodálatos gyerekkorom volt.”
Melyik gyerek ér rá erre?
Mostanában igyekszünk a gyerekeink szabadidejét is jobban megszervezni: különórák, programok, minden, ami fejleszt és épít. Arról, hogy ez valójában mennyire hasznos, a szakemberek véleménye is megoszlik. Vekerdy Tamás Belső szabadság című könyvében utal rá, hogy a gyerekeknek ugyanúgy szükségük van privát időre, amit magukra fordíthatnak, mint bármelyik felnőttnek. És ha ezt bambulással vagy szöszmötöléssel esik jól eltölteni, akkor legyen úgy!
Nem kell minden tevékenységnek közvetlenül és rögtön hasznosulnia, az ilyen semmittevős időszakok is nagyon fontosak.
A napjainkban olyannyira divatos önismereti könyvek folyamatosan emlegetik, hogy mindenkinek kell „énidő”. Miért gondoljuk, hogy egy gyereknek nincs erre igénye? Sőt: képzeljük csak el, hogy sosem lehetünk egyedül, mert valaki folyton vigyáz ránk. Nyomasztó, ugye?
Ebből a szempontból nézve a kulcsos gyerekek annak idején nagyon szerencsések voltak, mert a saját kezükbe vehették a fejlődésük irányítását. Nem mások mondták meg nekik, hogyan töltsék a szabadidejüket, és a saját ritmusukban fedezhették fel az őket körülvevő világot.
Ma valahogy félünk a holtidőktől, és már a gyerekeket is rászoktatjuk arra, hogy tervezzenek előre. Ha nyár, akkor táborok, családi nyaralás, tanulás a következő tanévre, esetleg ha mindez nem fér bele anyagilag (és lássuk be: egyre kevésbé fér bele sokaknak), akkor fél nap itt, fél nap ott, hogy ne maradjon a gyerek felügyelet nélkül. Ez legalább olyan fárasztó lehet, mint tanítási időben az iskolába járás, sőt: ott legalább van egy kiszámítható rutin, itt meg még az sincs.
Gyerekek a Szőlő utcai árkádok alatt, az óbudai lakótelepen (Fotó: MTI/Benkő Imre)
Plázák és kockulás
De hol vannak ma azok a városi gyerekek, akik mégis maguk gazdálkodhatnak a szabadidejükkel? Próbálják megtalálni a saját énidejüket, de a környezet, amiben élünk, nem könnyíti meg a dolgukat. A népszerűbb találkapontok mellé bevásárlóközpontok épültek, amik ezerféle lehetőséget kínálnak az időtöltésre.
A barátokkal csavargás már nem a legolcsóbb szórakozás, hanem a legdrágább, mert az ember akaratlanul is elcsábul egy-egy mozira, gyorsétteremre.
Ha erre nem futja, akkor marad a „kockulás”: otthon, a gép előtt ülve vagy a telefont nyomkodva észrevétlenül peregnek az órák. A világ kitágult azzal, hogy online akár más kontinensen élő barátokat is lehet szerezni – de ezzel be is szűkült, mert ki sem kell lépni a szobából az új élményekért.
Sokszor az elérhető távolságban élő ismerősökkel sem éri meg összefutni, mikor mindent meg lehet beszélni cseten. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden gyerek antiszociális otthonülő, de azzal, hogy kimozdulás nélkül lehet élményekhez jutni, nő a kísértés arra, hogy ne tegyenek erőfeszítéseket.
A valódi élményhez pedig hozzátartozik az is, hogy meg kell küzdeni érte: az ember elfárad, megizzad, lehorzsolja a térdét, vagy izgul, fél, hogy aztán megkönnyebbüljön. Ezt egyre nehezebb elérni, ahogy feljebb kerül a gyerekek ingerküszöbe.
De mielőtt a gyerekek szemére vetnénk, hogy lusták, nézzünk kicsit magunkba: ki mennyi időt tölt a telefonjával ahelyett, hogy személyesen találkozna másokkal? Ki mennyire táblázza be a szabadidejét, egy lélegzetnyi pihenőt sem hagyva magának? Ki mennyit költ olyasmire, amit saját magának is elő tudna állítani, de gyorsabb és kényelmesebb készen megvenni? Hát, ez az…
Ki vigyáz rájuk?
„Az én fiam még csak ötéves, egyelőre nem is kérdés, hogy mindig a közelünkben van – mondja Péter. – De ő biztos, hogy sosem lesz kulcsos gyerek. Ma már nagyon más minden, mint a mi gyerekkorunkban, egyáltalán nem biztonságosak az utcák. Először is: sokkal nagyobb a forgalom, rengeteg lett az autó azóta, így a közlekedés maga is több veszélyt jelenthet egy gyerek számára. De a legrosszabb most szerintem, hogy nem figyelünk egymásra.
Amikor én voltam kulcsos gyerek, tudtam, hogy ha bármi gond van, megijedek vagy segítségre van szükségem, bátran odaléphetek egy felnőtthöz. Sosem jutott eszembe, hogy ne jóindulattal reagálnának, és nem is volt soha rossz élményem.
Most szerintem fel sem tűnik senkinek, ha egy gyerek egyedül kószál, vagy ha igen, akkor sem állnának meg az emberek segíteni vagy csak egyszerűen beszélgetni, mindenki rohan, a telefonját nyomkodja.
A közlekedés is több veszélyt rejthet, mint régen (Fotó: Fortepan)
Nem tagadom, hogy én sem mindig nézek körül, kik is azok, akikkel együtt megyek épp az utcán. De ebben a környezetben nem érezném biztonságosnak egyedül hagyni a fiamat. Ma már nem arra tanítjuk a gyerekeket, hogy forduljanak másokhoz bizalommal, hanem hogy vigyázzanak nagyon, mert mindenki gyanús, senkiben sem lehet megbízni.
Nem tudom, mikor lesz az, amikor el merem engedni a gyerekemet úgy, hogy egyedül közlekedjen. Tudom, hogy nem vihetem élete végig ide-oda kocsival, előbb-utóbb lesz bérlete, lakáskulcsa, telefonja, nekem meg gyomoridegem, hogy éppen merre jár, kivel van, mit csinál.
Furcsa dolog ez, mert szeretném, ha boldog gyerekkora lenne, legalább annyira, mint nekem volt, mégsem merem úgy szabadon hagyni, mint ahogyan én nőttem fel.
Talán ha lenne egy nagyobb testvére, vele együtt bátrabban engedném. Vagy kétszer annyira aggódnék a két gyerek miatt, nem tudom. Mikor látom a bevásárlóközpontban a tetőkertben üldögélő tizenéveseket, egyrészt arra gondolok, hogy milyen jó, hogy van még ilyen, másrészt arra, hogy hol vannak a szüleik, és miért nem vigyáznak rájuk jobban.
Most először jutott eszembe, hogy az én szüleim aggódtak-e értem akkoriban. Azt hiszem, igen, de nem volt más választásuk, mint bízni bennem, és hagyni, hogy akár a saját bőrömön is megtapasztaljam, mi fér bele, és mi nem. Csodás, szabad gyerekkorom volt, de ha most lennék gyerek, biztos, hogy engem is máshogyan nevelnének.”
